Nemrég volt a költészet napja, és ilyenkor mindig szóba kerül az olvasóvá nevelés kérdése. Én nagyon szeretném a gyerekeimet olvasóvá nevelni, de ez viszonylag nehéz olyan korú gyerekeknél, akik még nem ismerik a betűket. Ezzel együtt azért próbálkozom. Jancsi egyébként egyre okosabb, amit onnan lehet főleg látni, hogy egyre rafináltabb rosszaságokat csinál. Eddig az volt nála a rosszaság netovábbja, hogy elmászott a pelenkázás elől, vagy ledobálta az etetőszékből a banánt. Ehhez képest a múltkor a következő többlépcsős rosszaságot mutatta be.
Megpillantott az étkezőasztalon egy kenőkést. Fülsiketítő csikorgással odatolta a széket az asztal mellé. Felmászott a székre. A székről felkapaszkodott az asztalra. Az asztalról megkaparintotta a kiszemelt kenőkést. És hozzám vágta. Jancsi imád dobálni, és érdekes, hogy főleg evőeszközöket. Nemcsak késdobáló, de kanáldobáló számai is vannak. Akárhányszor képes ledobni a kanalát a földre, sivítva visszakövetelni, és megint ledobni. Ez persze nem igazán rosszaság Jancsi részéről, inkább tudományos érdeklődés. Rettentően izgatja a gravitáció. Megunhatatlan számára az a jelenség, hogyha valamit leejt vagy eldob, akkor az leesik. Egész nap ezzel kísérletezik, jön-megy a lakásban, és újabb és újabb tárgyakat kutat fel, amiket felemelhet és földhöz vághat.
Ennek a kísérletnek esett áldozatul a könyv is, amit odaadtam neki az olvasóvá nevelés jegyében. Érdekes, hogy ez a dobálókedv idővel nem hagy alább. Legalábbis Misi, aki már négyéves is elmúlt, ugyanannyira szeret dobálni, mint Jancsi. Annyi a különbség, hogy Misi tudja, hogy ez rosszaságnak minősül, ezért mindenféle trükköt bevet, hogy mégis csinálhassa. Széles az eszköztára. Először is, amit csak tud, Jancsira ken. Ha ez nem oldható meg, mert Jancsi mondjuk nincs jelen, akkor kitalál valami mást. Egyik nap Misi nem aludt délután, ezért este a vacsoránál már különösen rossz volt. Kiköpte a falatot a szájából, belenyúlkált az ujjával a vajkrémbe, és persze dobált. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor a használt szalvétáját beledobta a narancslevembe.
– Még egy hülyeség, és elmehetsz az asztaltól! – ripakodtam rá.
– Még két hülyeség, és elmehetek az asztaltól – alkudozott Misi.
Misi tehát minden hájjal megkent, rutinos dobáló, aki mindig talál kibúvót a felelősségre vonás alól. A legjobban nekem ezek közül a múltkori kibúvója tetszett. Az történt, hogy előkerült egy családi ékszer, és Misi látta, ahogy megcsodáljuk ezt a feleségemmel. Erre ő is meg akarta csodálni mindenáron. Végül is a kezébe adtam, azzal a feltétellel, ha nagyon vigyáz rá. Misi hatalmas örömmel nézegette az ékszert, körülbelül öt másodpercig. Aztán eldobta.
– Misi, azt kértem, hogy vigyázz rá! – mondtam elképedve. – Erre eldobod? Ez nem vigyázás!
– De óvatosan dobtam! – nyugtatott meg Misi.
