“Eladták egy pohár borért” – emberkereskedelem Magyarországon

Az emberkereskedelem mindig konkrét adásvételt jelent?

Maga az emberkereskedelem ennél jóval tágabb fogalom. Persze előfordul, hogy valóban eladnak valakit bizonyos összegért. Egy magyar nőt például ötvenezer forintért adtak el, amiért egymillió forintot kellett Zürichben prostituáltként ledolgoznia, de ismertem egy hajléktalant, aki egy pohár borért cserélt “gazdát”, őt házi rabszolgának tartották. Valójában emberkereskedelemnek számít minden olyan bűncselekmény, amelyben valakit prostitúcióra kényszerítenek vagy munka céljából kizsákmányolnak, és megtévesztést vagy kényszert alkalmazva többszörösen hasznot húznak belőle.

Hogyan viselkedik egy emberkereskedő?

Magyarországon az elkövetés nem a filmekből ismert módon történik, vagyis nem úgy, hogy egy idegent betuszkolnak az utcán egy furgonba. Az “emberkereskedő” nem is feltétlenül egy gonosz idegen, aki egyszer csak megjelenik a faluban, és számára ismeretlen gyerekeket, nőket rabol el. Jellemzően inkább olyan ember (általában férfi), aki maga is az adott környezetből jön, ezért ismerős számára a terep. Tisztában van az áldozat problémáival, kilátástalanságával, sérülékeny helyzetével. És tisztában van a jogszabályokkal is, ismeri a kiskapukat, tudja, hogyan kell kijátszani a rendszert. Olyan reménytelen helyzetű nőket keres, akiknek az eltűnésére nem mozdul meg rendszer, akiket senki nem keres.

Nehéz elképzelni, hogy egy eltűnt embert nem keres a családja.

A　szülők a gyerekük eltűnését követően kezdetben nem is feltétlenül gyanakodnak, vagy azért, mert úgy tudják, hogy a szerelmével ment el, és bíznak benne, hogy idővel visszatér, vagy azért, mert tudnak a prostitúcióról, a család nőtagjai is érintettek benne, a férfitagok által. Amikor nem hallanak híreket a lányról, és elmennek a rendőrségre, akkor az elmenetel önkéntes jellege miatt csak az eltűnés ügyében indul nyomozás, emberrablás, emberkereskedelem, személyi szabadság megsértése miatt nem. Tény, hogy a gyerekek eltűnését kiemelt ügyként kezeli a rendőrség,　 de csak a 14 éves kor alattiak esetében, pedig a gyerekkor határa a gyermekjogi egyezmény szerint 18 év. Az ombudsman többször vizsgálta a gyermekprostitúció elleni küzdelem intézményrendszerét, és megállapította, hogy a prostitúcióra kényszerített gyermekeket elkövetőként és nem áldozatként kezelik a rendőrök, és a gyermekvédelem szakemberei nem képesek hatékony segítséget nyújtani a (gyermekkorú) áldozatoknak. Vagyis a családok, ha tudnak is az emberkereskedelemről, tehetetlenek, az, hogy megtalálják-e az eltűnt gyereküket, teljesen esetleges.

Hogyan történik az áldozat becserkészése?

Tipikus eset az, hogy egy tizenhat éves, mélyszegénységben élő, több szempontból sérülékeny helyzetben levő gyereklány megismerkedik egy olyan idősebb férfival, aki hősszerelmesként  viselkedik. Kis idő után elcsábítja a lányt a megszokott környezetéből, például romantikusnak álcázott szöktetéssel. Ha a lány családja ellenzi a kapcsolatot, esetleg azzal magyarázza, hogy más városban él a családja, akihez egy időre odaköltöznének. Ez a környezetből való kiszakítás mindig megtörténik, éppen azért, hogy az áldozat ne tudjon segítséget kérni, és a számára teljesen idegen miliőben elveszettnek érezze magát. Mindez jellemzően Magyarország határain belül zajlik, de nem ritka az sem, hogy az áldozatot rögtön külföldre viszik. Az új helyszín a férfi számára ismerős közeg, ahol őt rég nem látott barátként, családtagként üdvözlik, többek között azért, hogy az áldozat ne fogjon gyanút. A férfi a megérkezést követően aztán lelép, sokszor egy egyszerű indokkal, például közli, hogy leugrik cigiért, a lány pedig soha többet nem látja. Ekkor kezdődik el az erőszakkal kísért fogva tartás, sokszor ilyenkor derül ki a lány számára (ha kiderül egyáltalán), hogy a férfi valójában eladta őt. A fogvatartó rögtön közli azt is, hogy mennyibe került neki a lány utaztatása, és hogy mennyit fizetett érte, tehát addig nem engedi el, amíg azt az összeget le nem dolgozza.

Mi történik, ha az áldozat ellenkezik? 

A fogvatartó konkrét erőszakot alkalmaz. Ez lelki erőszakot (megalázást), verést, megerőszakolást egyaránt jelent, és nem ritka a csoportos erőszak sem. Az erőszak mértéke attól függ, hogy mennyi ideig tart “betörni” az áldozatot, vagyis mikor jön el az a pont, amikor elveszti a realitásérzékét, és el nem hiszi magáról azt, amit a fogvatartója közvetít felé, vagyis hogy ő semmire sem jó, kivéve prostituáltnak. Visszatérve a konkrét eladásra, az ár nem több millió forintnál kezdődik, hanem tízezres nagyságrendnél. És nem az adásvétel mozzanata a legborzasztóbb az egészben (bár kétségtelenül az is visszataszító), hanem az áldozat addigi élete, majd az eladást követő kilátástalanság és rettegés.

Mennyire gyakori az, hogy valakit házi szolgának tartanak?

A modern rabszolgatartás vagy csicskáztatás a mai Magyarországon is létező jelenség. Felvesznek valakit egy munkára, aki hátrányos helyzeténél fogva totálisan kiszolgáltatott, majd egy hónap múlva – a kezdeti megállapodás ellenére – nem kap fizetést. Ennivalót ugyan adnak neki, de sokszor az éhenhalás küszöbén áll, étele általában a háziak maradékát jelenti. Az áldozatok, vagyis a “csicskák”, nők és férfiak egyaránt lehetnek, nagyon gyakran hajléktalanok. Őket is nagyon könnyű megfélemlíteni, többek között azért, mert mögöttük sincs működő szociális ellátórendszer. Kutatásom során találkoztam olyan női áldozattal, aki napközben egy családnál dolgozott mindenesként, hajnalban felkelt, elkészítette a család reggelijét, iskolába indította a gyerekeket, napközben bevásárolt, kitakarított, megfőzött, majd este, miután lefektette a gyerekeket, még az utcára is ki kellett állnia. A pénzből egy fillért sem látott, minden egyes forinttal el kellett számolnia. A gyerekét egyedül nevelte, még az általános iskolát sem fejezte be, és rettegett attól, hogy a kiszámíthatatlan anyagi helyzete miatt elveszíti a gyerekét. A bejárónői ottalvós munkát egy távoli ismerőse ajánlotta neki, vihette a gyerekét is. Egy hónap után derült ki számára, hogy nem fog pénzt kapni, ahogyan nyilvánvalóan az sem volt benne a kezdeti megállapodásban, hogy minden este ki kell állnia az utcára prostituáltként. A csicskáztatás áldozatai jellemzően inkább hajléktalan férfiak. Őket is halálra dolgoztatják, gyakran fizikailag-lelkileg bántalmazzák is, ráadásul elveszik a nyugdíjukat, segélyüket, és a nevükre hitelt vesznek fel, amit ők sosem fognak tudni visszafizetni. Ez utóbbi miatt aztán ők is jellemzően elkövetőként találkoznak a rendőrséggel, nem sértettként.

Mi jellemzi az emberkereskedelem áldozatait és általában a kizsákmányolás lélektanát?

A prostitúcióban élő nők nagy részét először gyermekkorukban kényszerítik erre, és hogy ehhez fizikai és lelki kényszert egyaránt alkalmaznak. Az is látható, hogy az utcai prostitúcióban lévő nők olyan gazdasági kényszerben élnek, melyből ha akarnának, sem tudnának kitörni, többek között azért, mert önmagukon kívül több családtagjuk megélhetéséért is ők felelnek. A prostitúcióban élő nők mindegyike szeretne változtatni az életén, de ez különböző okok miatt szinte reménytelennek tűnik. A csicskáztatásnál során is létezik lelki, fizikai és szexuális erőszak, utóbbi elsősorban a nőket érinti. A gyerekek a legkizsákmányolhatóbbak és legkiszolgáltatottabbak az emberkereskedelem szempontjából. A prostitúcióra, időszakos munkára (pl. mezőgazdasági) kényszerítés és a koldultatás mind szintén létező jelenség. 

Ki lehet mondani, hogy az emberkereskedelemben jellemzően nők és gyerekek lesznek áldozatok?

Igen, a témával foglalkozó hazai és nemzetközi kutatások emberkereskedelem kapcsán rendszerint rávilágítanak a nők és gyerekek különösen kiszolgáltatott helyzetére. A gyermekkorú áldozatoknál, vagyis a tizennyolc évnél fiatalabbaknál minden esetben a kizsákmányolás céljával történő“foglalkoztatás“ emberkereskedelemnek minősül, függetlenül attól, hogy alkalmaztak-e erőszakot vagy visszaélést a “kiválasztás“ során.

Lehet tudni, hogy évente hány ember válik emberkereskedelem áldozatává?

A hivatalos statisztikák nem mutatnak reális képet az emberkereskedelem méretéről. Éves szinten az ezzel kapcsolatos bűncselekmények száma hivatalosan harminc alatti, minden második esetben gyerekkorú a sértett. A külföldön (elsősorban Nyugat-Európában) ellátott magyar áldozatok száma ennél jóval magasabb. Az emberkereskedelem esetében óriási a látencia, azt szokták mondani, hogy a fenti számok a jéghegy víz feletti csúcsát jelentik, és a nagy mennyiség a felszín alatt rejtve helyezkedik el.

Távol áll az igazságtól, hogy akár a házi szolgaság, akár a prostitúció kívülről önként vállalt munkának tűnhet?

Korántsem, de legfeljebb csak a felületes szemlélődő számára. Ne felejtsük el, hogy az áldozatok általában nincsenek láncra verve, kívülről tehát úgy fest, mintha szabadon dönthették volna el, hogy hogyan élnek. Kicsit jobban megvizsgálva az áldozatokat, kiderül, hogy nem erre a feladatra, nem ilyen feltétekkel szegődtek el, és hogy maguk a körülmények a megállapodást követően változtak, a tudtuk és beleegyezésük nélkül. Gyakran előfordul, hogy maga az áldozat sem gondolkodik magáról áldozatként, mert úgy érzi, hogy ő maga ment bele a helyzetbe, tehát ő is hibás, ezért nem fordulhat a hatóságokhoz. Ugyanakkor ez csak a látszat, hiszen gondoljunk csak bele, mennyire lehet önként vállalt tett az, ami mögött teljes kiszolgáltatottság, zsarolás és rettegés áll? Valójában pszichológiai hadviselés zajlik. Éppen azért, hogy mindent meg lehessen csinálni magával az áldozattal is. Nagyon fontos mozzanat a hadviselés során az áldozatok traumatizálása.

Ez mit jelent a gyakorlatban?

Azt, hogy ha egy szituációban a küzdelem esélytelen, és a menekülés lehetősége kizárt, akkor az ember önvédelmi rendszere felborul, és a kiszolgáltatottság érzete és a rettegés felülírja az érzelmeket. Az ember leblokkol, védelmi rendszere kikapcsol, és mivel fizikailag nem képes elmenekülni, a tudatállapota megváltoztatásával próbál védekezni. Ebben a beszűkült tudatállapotban a “tiszta” vagy inkább racionális gondolkodás esélye teljességgel elvárhatatlan az áldozatoktól, hiszen teljes erejüket a túlélésre fordítják. A kutatásaim során meginterjúvolt áldozatokkal beszélve azt tapasztaltam, hogy minden egyes prostituált nő az élete első “fizetett” aktusát erőszaknak éli meg, és olyan borzalmas időszaknak írja le, melyben ahhoz, hogy ne bolonduljon meg, ki kellett kapcsolnia az elméjét az aktusok során és azt követően is, vagyis gyakorlatilag mindig.

Kinek kellene megvédenie az áldozatokat?

A rendszer mindenképp hibás, cinikus és áldozathibáztató, holott a feladata éppen az áldozatok védelme lenne. Nem keresi meg az áldozatokat, ráadásul felelőssé teszi őket azért, ami velük történik. Arra épít, hogy az áldozat majd felismeri a helyzetét, ami nonszensz, mert a traumatizált állapota, fizikai korlátozottsága és a jogtudatosság teljes hiánya miatt ő erre nyilvánvalóan képtelen. Ha az áldozatok mégis elérik az ellátórendszer szintjét, akkor be kell bizonyítaniuk, hogy ők áldozatok, védelemre és segítségre szorulnak. Az állam feladata lenne, hogy segítsen és kimentse őket a sokszor életveszélyes helyzetükből, és olyan szolgáltatásokat szervezzen, melynek révén megtapasztalhatják az emberi méltóság számukra addig ismeretlen fogalmát.