– Gyerekkorodban mit szerettél legjobban a mamádban? Nem zavart, hogy sokan rajonganak érte, és nem kizárólag a tiéd?
– A mama illatát szerettem, a gyönyörű beszédhangját, a nevetését. Azt, hogy bármilyen lehetetlen dologba fogtam, teljes meggyőződéssel tudta mondani, hogy sikerülni fog. Kislány koromban a mamám már alig énekelt színpadon, művészi kreativitását a tanításban kamatoztatta. Sokáig jobban ismertem a zongorát alulról, mint bárhonnan, mert az otthon tartott óráit ebből a szemszögből figyelgettem. Amikor aztán túl hangosan énekeltem, kedvesen, de nyomatékosan kitessékeltek. Rengeteg dalt tanultam így, a zongora alatt, később ennek jó hasznát vettem. Természetesnek éreztem, hogy a tanítványai imádják, eszembe nem jutott, hogy féltékeny legyek rájuk, vagy úgy tekintsem a mamámat, mint saját tulajdonomat, aki egyes-egyedül az enyém. Sőt, amikor megtudtam, hogy kedvenc barátnőmnek kisöccse lesz, én is kértem egyet a szüleimtől. Meg is kaptam… egy igazi, barna szemű, göndör fürtös, élő babát! Elképzelhetetlen csoda ez egy hétéves kislánynak. Igaz, csak nézhettem, és én voltam a hozd ide, vidd oda asszisztens, de érzésben majdnem olyan volt, mintha a sajátom lett volna.
– Mikor vetted észre, hogy anyukád csodálatos hangja is a sajátod?
– Hát a családi ünnepeken. Ha több szólamban énekeltünk, sokszor nem tudtam, melyik vagyok én, annyira egyforma a hangszínünk bizonyos helyeken. Az aláírását nem tudom hamisítani, de telefonban simán beszélgethetek a nevében. Öt éve Máté Péter emlékkoncertjén eredeti hangszerelésben énekeltem a Vagy mindent, vagy semmit című dalt. Ez is még a zongora alatti “gyűjtésemből” származott, mégis, akkor éreztem először, hogy megjött az erőm, a hitelem az ilyen nehéz számokhoz. Csodálatos érzés volt, mintha a mamám állt volna ott, őt szólaltattam meg az én hangomon. Elég csak megnyitni a “csapot”, és áramlik a dráma. Igen, az ő idejükben nem adták könnyen a sikert. Bele kellett rakni mindent, amit begyűjtöttek a batyujukba. Aki megpróbálta rendesen elénekelni ezeket a legendás dalokat, tudja, mire gondolok.
– Előfordult – gondolok itt a kamaszok lázadó dackorszakára –, hogy más akartál lenni, és makacsul mentél a saját fejed után?
– Csendes, harmóniakereső kislányként emlékszem magamra. Igyekeztem elkerülni minden nézeteltérést, emiatt néha eltűnt az ellenőrzőm vagy a matekfüzetem. Az uzsonnámat sem mindig ettem meg, néha hetekig lapult a táskám mélyén. Általában rosszul végződtek ezek a stiklik. Alaposan megszidtak, de ilyenkor is inkább a szüleimet sajnáltam. Szentül hittem, hogy egy piszok alak vagyok. Mára ez mind szertefoszlott. Emlékeim szerint a kamaszkorom nyugalomban telt, harmincévesen bepótoltam, amit csak lehetett. Szüleim ezt elég nehezen viselték el, de lassan rájöttek, ha nem is mindig úgy mennek a dolgok, ahogy azt ők elképzelték, amit csinálok, végül is értékes. Egyébként szinte minden gyerek más akar lenni, mint a szülei. Engem a zene mellett nagyon vonzott a színház, és ezzel új ajtót nyitottam muzikális családomban. Eleinte csak botorkáltam nagy bátran a sötétben, ma már büszkén mondhatom, hogy két nyelven is bírom a színpadot, két műfajban: zenés és prózai darabokban. Úgy élvezem a játék csodáját, mint az anyukám.
– Erősíti vagy gyengíti kettőtök kapcsolatát az anyaság?
– Mindenképpen erősíti. Azzal, hogy magam is átélem nap mint nap az anyaság legszebb, legszínesebb pillanatait, még közelebb kerülök a szüleimhez, még jobban megértem az ő anyai-apai felelősségüket, boldogságukat. Számukra ugyanezt jelenti a nagyszülőség. Anyukám igazi tigris, fáradtságot nem ismerve jönnek-mennek értük a két ország között, ha kell. Tudom, hogy ez a cikk az anyákról szól, de – amint látod – a papámat sem szeretném kihagyni. Nála alapkérdés a pingpongmeccs, amit sosem mulasztanának el a fiaim, amikor Pesten vannak. Életem fő műve, három humoros, bölcs gyermek tanít engem. Két nagyfiú és egy kicsi lány. De hiába vagyok otthon én a mama, a szülői házban mindig gyerek maradok. Néha megzavar ez a dolog, mégis így van rendjén, hiszen egyszerre lenni anyának és gyereknek – az élet legcsodásabb ajándéka.
– Anyák napjára mit kívánsz az édesanyádnak?
– Azt üzenem, hogy a gyöngyvirág várja meg az anyák napját, legyen olyan szíves, és addig ne nyíljon ki… Tehetséges, lelkes tanítványokat kívánok, jó beszélgetéseket, sok napsütést, és hogy maradjon mindig ilyen derűlátó és egészséges!
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
