– Nem lehet előre megmondani, mi játszódik majd le az elkövetkező másfél órában – mondja Mondok Árpád Gestalt-terapeuta, a transztánc vezetője. Az ablakokat lesötétíti, és leveszi az üvegezett képeket is, nehogy berezonáljanak az erős hangok között. Most épp a terem közepén ülünk leterített pokrócokon, és hallgatjuk Árpádot, mire is számíthatunk.
Az agyunk játékszere
– Van, aki igazi önfeledt örömöt fog átélni, de ez egyáltalán nem biztos. Lesznek, akiknek kellemetlen vagy épp fájdalmas élményben lesz részük. Én, ahányszor próbáltam, annyiszor volt más és más számomra a tánc.
– Sírni fogunk? – kérdez bele egy fiatal lány, és Árpád úgy válaszol, hogy az is lehetséges. Mert itt az fog történni, amit hagyunk, hogy megtörténjen. Bekötjük a szemünket egy sűrű szövésű kendővel, és megnézzük, mi lesz velünk, ha elvesszük az agyunk legfontosabb játékszerét, a szemünket. Ha a világban nem a fény igazít el, hanem valami más, ha most befelé figyelünk úgy, hogy közben ősi ritmusok kelnek életre.
– Régóta tudom, hogy nekem a sötétséggel van dolgom – mondja magáról. – Bekötött szemmel nem látjuk egymást és önmagunkat sem, és ha nem látjuk, hogy mit csinálunk, és arra sem számítunk, hogy más ítél meg bennünket, akkor elvileg bármit megtehetünk. Kicsit kikapcsoljuk a tudatunkat, hogy megnézzük, mi van bentebb, mélyebben, legbelül. A zenék a hagyományos társadalmak sámánszertartásait idézik, olyan elemeket sorakoztatnak fel, amelyek biztosan hatnak, és segítik a módosult tudatállapot kialakulását. Ennek előidézésére egy légzéstechnikát is alkalmazunk. A tűzlégzést a tánc elején körülbelül hét percig fogjuk végezni. Két rövid légzés be és egy hosszú kifelé. Gyorsan és intenzíven kell csinálni – mondja és felhúzza a pólóját is, hogy lássuk, a hasa milyen erőteljesen mozog be, majd ki. – Az óm hangra majd feküdjetek le – teszi hozzá, és egy pillanatra bekapcsolja a zenét, hogy felismerhessük a tánc végét. – Én majd betakarlak benneteket.
 |
| Mondok Árpád |
Aztán elkezdődik…
Bekötjük a szemünket, és elkezdünk ebben a furcsa ritmusban levegőt venni: be-be-ki, be-be-ki és már az emberi testek hangja is érzéseket ébreszt, olyan erőteljes ez a fújtatás, hogy túlszárnyalja a 110 decibeles erejű zenét. Nekem egész különös testen kívüli érzésem támad, olyan, mintha kívül kerülnék önmagamon. Aztán elkezd zsibbadni a bal karom… és furcsa dolog történik, egy ideig egyáltalán nem veszek levegőt… aztán magával ragad a ritmus… Hol kellemes, hol kifejezetten rossz érzések törnek rám, és olykor hallom a többieket is, valaki nyögdécsel, másvalaki olyan erőteljesen táncol, hogy döng alatta a padló.
– Kiből mit hoz elő a sötétség – magyarázza Mondok Árpád, amikor néhány nappal előtte találkozunk, hogy a tudat nyelvén is elmagyarázza, mi is a transztánc. – Azok az érzelmek kerülnek elő, amelyeket a hétköznapokban nem merünk megélni, vagy amelyekre különösen szükségünk volna. Ezekhez olyan szégyen és bűntudat kötődhet, hogy nem merünk rájuk nézni, nincsenek rá szavaink, és ezért talán még terápiában sem tudunk róluk beszélni. Az persze, hogy mi a szégyenletes, egyénileg nagyon változó lehet. Olykor egészen természetes dolgok is, mint például a saját nemiségünk vagy az agressziónk! Modern társadalmunkban sokféle késztetésünket illendő elfojtani. Csakhogy minél inkább megpróbáljuk, annál pokolibb erővel törhet felszínre, és tépi szét a kereteket, vagy tesz minket beteggé. A transztánc a sámánrituálékból táplálkozik. Ezeket egy amerikai pszichológus, Frank Natale gyűjtötte össze és tette elérhetővé a modern ember számára a transztánc megalkotásával. Ő volt az, aki megértette, mik azok a sámáni elemek, és felfedezte, mik a tudományosan meghatározható részei. Rájött arra, melyek azok a változások, amelyek szükségesek ahhoz, hogy megváltozott tudatállapotba kerüljünk. A cél az, hogy mindez segítse azokat az embereket, akik változást szeretnének elérni az életükben. Ehhez vissza kell térnünk az érzékek birodalmába, a látás, a hallás, a szaglás, a tapintás világába. Ehhez segít hozzá az itt alkalmazott speciális légzés, a ritmus, a zene és a mozdulat. A gyerekek még képesek azt gondolni, amit látnak. A felnőtt emberek viszont gyakran azt látják, amit gondolnak – és ez nagyon sokszor tévútra visz. Félelmetesnek gondoljuk a másik embert, és nem merünk odamenni hozzá, lebénulunk. Holott a félelmetesség nem a másik emberből jön, hanem belőlünk. Transztáncban lebomlik ez a teremtett világ és az a személyiségstruktúra, amivel a mindennapokban működünk. Itt tényleg azzal találkozunk, ami belőlünk jön. Ezért nagyon ajánlatos a transztánc azoknak, akik szoronganak, pánik- vagy depressziós tüneteik vannak. Mert itt, ami valóban megváltozik, az a külvilággal való kapcsolat. Annak is nagy segítség lehet a transztánc, akinek olyan kérdése van az életével kapcsolatban, amire hétköznapi tudatállapotában nem találja a választ. Ha van egy visszatérő kínzó álma, vagy ha mindig hasonló élethelyzetben találja magát. Mindazoknak javasolható, akik készek a változásra, és nem mástól várják ezt, hanem a saját erejükből keresik a megoldást.
Felhangzik az óm
A transztánc végén mi is lefekszünk. Valaki betakar. Nyilván Árpád, de ez most inkább isteni gondoskodásnak tűnik. Legalábbis én így élem meg. Aztán nagyon lassan levesszük a kendőt. Magunk mellett zsírkrétát találunk és papírt. Sötét van, csak néhány mécses világít. Még friss az élmény, és most azt a feladatot kapjuk, ha van kedvünk, rajzoljuk le, mit is éltünk át, hogy magunkkal vigyük ezt a rajzot mint egy tudósítást, ami a mélységből üzen önmagunkról önmagunknak… Furcsa képek születnek. Van, aki nem is tudja megmondani, mit is rajzolt meg, csak egy érzet formálódik képpé, színek és formák, tárgyak, emberek nélkül. Én egy feltépett testet rajzolok, amelynek a közepén egy szív dobog. Belőle csurognak ki a szavak, láncszerűen összekapcsolódva, mintha kihúzott fonaldarabok lennének. A zárókörben megpróbáljuk megosztani, mi is történt velünk. Hamar kiderül, hogy ugyanaz a másfél óra, ugyanazzal a zenével, ugyanabban a térben és emberek között annyifélét jelentett nekünk, ahányan vagyunk. Egy negyvenes hölgy például megköszöni a csapat biztató jelenlétét, azt meséli, a véletlen érintésekből is a támogató erőt érezte. A mellette ülő lány azonban ennek az ellenkezőjét élte meg, azt, hogy a tánc közben ezek az érintések kizökkentették és kifejezetten bántóak voltak, mintha visszahúznák. Volt, aki szült és született egyszerre, más a táncban, számára is váratlanul és meghökkentően, erotikus élményt élt át, épp az a lány, aki sírásra számított.
– Nekem nagyon küzdelmes volt – szólal meg valaki nagyon halkan. – Fájdalomra számítottam inkább – árulja el –, erre a sok küzdelemre egyáltalán nem.
– Én végigéltem az életem – mondja a velem szemben ülő fiú –, megszülettem, éltem és meghaltam. Láttam magam a saját temetésemen – meséli. Más érzetek sokaságáról számol be, arról, hogy nem képeket látott, hanem különféle hangulatok futottak át rajta, elképzelhetetlenül sokfélék, nem is tud számot adni mindegyikről. És igen, volt, aki végigsírta ezt az időt, vagy összekucorodva ült a sarokban. Néha felállt táncolni kicsit…
Árpád azt is megemlíti, hogyha valaki úgy érzi, szüksége van rá, egyéni terápiában dolgozhatnak az itt megélteken tovább. Még kérdezgetjük a zenéről, hogy van-e szabály, melyik zene mit hoz elő belőlünk.
– A zenékkel haladtunk előre az időben. Minden darab megérint egy korszakot az emberiség történetéből, de hogy ezzel kinek mi a kapcsolata, az nagyon egyéni, az a táncban derül ki. Gyakran alig lehet ezekről a pillanatokról beszélni. Most furcsamód, nagyon jelen volt a szó…
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
