Egyetlen nap alatt tizenkétezren töltötték ki itthon azt az űrlapot (igazolványképpel, indoklással), amelyen kérni lehet a Google-tól, hogy rólunk szóló linkeket töröljön a keresőből.
A cég néhány napja adja meg nekünk ezt a lehetőséget, azóta, hogy az Európai Unió Bíróságának határozata kinyilvánította, hogy “bizonyos felhasználók kérhetik a keresőmotoroktól a nevüket tartalmazó keresési eredmények eltávolítását, amennyiben azok kezelésük céljára tekintettel nem megfelelőek, nem, vagy már nem relevánsak, illetve túlzott mértékűek”.
“Külön-külön értékeljük az egyes kérelmeket, és megpróbálunk egyensúlyt teremteni az egyén magánélethez való joga és a nyilvánosságnak az információk megismeréséhez és terjesztéséhez való joga között. Kérelme értékelése során megvizsgáljuk, hogy szerepelnek-e elavult információk önről az eredmények között, továbbá hogy fűződik-e közérdek az információkhoz – például mert pénzügyi visszaéléssel, szakmai mulasztással, büntetőítélettel kapcsolatosak, vagy mert kormányzati tisztségviselők publikus megnyilvánulásairól van szó” – írja a vállalat a közleményében.
Nem irigylem a Google-szakikat, amikor el kell dönteniük, hogy az, amikor a fórumkommentelő lebüdöszsidózza XY felhasználót, akkor az “kezelése céljára tekintettel nem megfelelő” (mi??), “nem, vagy már nem releváns” illetve “túlzott mértékű”-e. Úgyhogy az egyszerűség kedvéért tegyünk most úgy, mintha az az “amennyiben”, és minden, ami utána következik, nem lenne ott. Tegyük fel, hogy BÁRMIT töröltethetnénk magunkról a neten. Elsőre jól hangzik, de csak ha nem gondoljuk tovább a dolgot.
Amikor az ember először követi el azt a hibát, hogy rákeres a saját nevére, valószínűleg összetett érzések kerítik hatalmukba. Először jön a bizsergés: “hú, kiad valamit!” Aztán a csodálkozás: “hú, mennyi mindent ad ki!” Aztán a zavart mosolygás: “Hú, ezt is kiadja?”, majd a döbbent kétségbeesés: “Úristen, csak nem adja ki azt is…”?!
Sajnos de, igen, kiadhatja. A meztelen fotódat a tengerparton (de hát csak a pasim volt ott – ööö a volt pasim…), a társkereső oldalad szövegét (de hát megjelöltem, hogy csak az olvashatja, aki regisztrált – muhaha), és igen, akár a szoftpornódat is (na de az… az… ja, igen, hát ott volt az a mobil…). Talán van, aki beveszi a “jó, de hát részeg voltam” érvet, ám a Google ennél sokkal hidegvérűbb. Esküszöm, még azt sem tudja, hogy neked ez fáj. Hogy nem mindenkinek szántad, és pláne, hogy ma már nem tennéd. És most csak a magánéleti foltokról beszéltünk, arról nem, ha te közszereplő vagy. (Ez esetben részvétünk, azt még ennél is korábban kellett volna meggondolni.)
Az a tétel, hogy “a netről valójában semmit nem lehet törölni teljesen”, egyszerre ijesztő és izgalmas – akár szembesítő hatású lehet. Mindannyian évtizedek kemény munkáját fektetjük abba, hogy kedvező képet alakítsunk ki magunkról. A fene tudja, ettől érezzük magunkat jól. Mert kellenek barátok, állás, pénz és persze önbizalom – mindehhez pedig az, hogy kissé szépítsük, szűrjük a valóságot. Lehet, hogy az emberek akkor is szeretnének minket, ha mindent tudnának rólunk – bár kicsi az esélye –, de ezt sosem tudjuk meg, isten ments, hogy kipróbáljuk. A fejünkbe egyelőre kevesen látnak bele, a keresőt viszont bárki használhatja. Ugye milyen idegesítő, hogy nem tudod kontrollálni, mit írnak, látnak, tudnak meg rólad?
Bár bizonyára vannak (?) mintapolgárok, akik nem túrják az orrukat akkor sem, ha egyedül vannak, nem öltöznek be az ellenkező nem fehérneműjébe a hálószobában, és a sajátjukat is mindig magukon tartják nyilvános helyen, de azért lássuk be, legtöbbünknek van takargatnivalónk – legalábbis ha már minimális mértékben is elfogadtuk ennek a társadalomnak a szabályrendszerét. És hát boldogok lennénk, ha kitörölhetnénk bizonyos rólunk szóló információkat mások fejéből, érzéseket magunkból és történéseket a múltunkból. Hát, amíg ezt nem lehet, marad a net cenzúrázása, de rossz hírem van: az csak a lenyomat. Ami történt, attól még megtörtént, és meglehet, létezik az, aki úgyis mindent lát. Ha más nem, te magad. Az is elég nyomasztó néha.
