Azt pedig elképzelni is nehéz, hogy egy elfoglalt, népszerű tévésnek marad ideje családfőként, apaként is funkcionálni.
– Itt a vége az iskolaévnek, Zsófi lányotok szabad, Hannának is bezár az ovi, néhány hét, és tombol a nyár, feltételezem, már tervezgetitek a hosszú együttléteket.
– Egy kicsit, de nem visszük túlzásba. Nálunk az egész év arról szól, hogy amikor csak lehet, legyünk együtt, látogassuk a nagyszülőket, és szóljon minden a családról, a gyerekekről.
– És az eszedbe jut-e június közepén, hogy apák napja van?
– Nem. Tudom, hogy van ilyen nap, akadnak, akik ezt tartják, de számomra nem egy nap jelenti az ünnepet. Az én ünnepnapom az, amikor vasárnap reggel odabújnak az ágyunkba a csajok, fél óra múlva játszani, hancúrozni kezdünk, és visszavedlek tízéves kölyökké. Gréti ilyenkor nem győzi mondogatni, halkabban, a szomszédok még pihennének.
– De a hétköznap több, és aki sokat dolgozik, annak manapság kevés ideje jut a családjára.
– E téren szerencsés vagyok. A délelőttjeim általában lazábbak, együtt reggelizünk, aztán viszem Zsófit az iskolába, utána pedig a feleségemmel elvisszük Hannát az óvodába, innen miénk a délelőtt. Általában délre megyek a televízióba, és este nyolcra, fél kilencre hazaérek, így a fürdetésre, a nap átbeszélésére bő egy óra még nekem is jut.
– Az ovist, a kisiskolást időben ágyba kell parancsolni. Ki a szigorúbb?
– Abszolút megoszlik a felelősségvállalás és a szigor is, az ágyba parancsolás tekintetében pedig nincs pardon. Hogy legyen rend, pakolják el a játékokat, a ruhákat, legtöbbször Grétitől hangzik el, az én reszortom az, hogy kordában tartsam például az édességfogyasztást. Különleges elveink nincsenek, a józan paraszti ész alapján neveljük a lányokat. A születésük előtt sem beszéltük ezt át, ösztönösen tesszük a dolgunkat.
– A korkülönbség viszonylag kicsi, lassan kezdődik a rivalizálás. Sikerül igazságosnak lenni?
– Törekszünk rá. Mondok egy példát. Nálunk otthon gyakran van színházi előadás, énekverseny, vetélkedő, és ilyenkor mi vagyunk a zsűri. Mindketten nagyon figyelünk arra, hogy egyik gyereket se dicsérjük túl, a pontozásnak stimmelnie kell, és az értékelésekben is ott az egyensúly.
– Ennyire muzikálisak a gyerekek, van színészi vénájuk?
– Zsófi ősszel megy harmadikba, Hanna pedig elsős lesz, és művészeti iskolát választottunk nekik, rajzszakosat. Emellett Zsófi már tavaly is járt Kati néni zenés színpadára, nagyon szépen énekel, és az ott tanultakat itthon is kamatoztatja. Azt akarjuk, hogy több dologba is belekóstoljanak, mert ez később segíti őket abban, hogy merre orientálódjanak. Ezért fontos a kézműves foglalkozás, az aerobik, az ének és zenetanulás is. Aztán ez majd idővel kiforrja magát.
| Névjegy
• Riporter, televíziós műsorvezető |
– Minden bizonnyal, és te hogy állsz az idő múlásával?
– Rohan. És ezt nem csak az ősz hajszálaimon, a lányok cseperedésén, a munkában is észreveszem. Amikor egy-egy bírósági ítéletet kell beolvasnom, és visszakeressük, hogy mikori hír volt, és azt látjuk, három- vagy ötéves, elgondolkodom, milyen gyorsan pörögnek a naptár lapjai. Az is eszembe jut, a nyolcvanas években kiváltság volt telefonon beszélni, és a levelezésnek milyen bája volt. Meg az is, hogy anno egy napra egy programot szerveztek az emberek, amire készültek, és amit nem volt egyszerű lemondani. Ma ennek épp az ellenkezőjét éljük, napi öt program, óriási médiazaj, alig jut idő beszélgetni, információt cserélni, és az élet kapaszkodóit megtalálni. Ezekből azt szűröm le, hogy most kell lassítanom, és kihasználni minden percet.
– A gyerekeket is lassítod?
– Próbálom, és megértik, helyesebben ebbe nőnek bele. A gyerekeknek is idő kell az élmények feldolgozására, egy állatkerti séta, egy családi biciklizés, egy Fehérvárott vagy Szerencsen töltött nagyis nap után. Ha megtanulják egy-egy nap földolgozását, akkor képesek lesznek némi muníciót eltenni a nehezebb napokra.
– Hú, ez nagyon komolyan hangzik…
– Lehet, de én azt gondolom, a szülőségben az a művészet, hogy megtaláld az egyensúlyt a lassulás és a modern gyerek nevelése között, ugyanis ezek a gyerekek már beleszülettek ebbe, és nem vehetők ki tökéletesen a digitalizált világból, mert akkor lemaradnak a kortársaiktól.
– Téged is ennyire átgondoltan és következetesen neveltek?
– Számomra nagyon sokat jelentenek a szüleim, nagyszüleim, sőt Gréti édesapja, édesanyja és nagypapájának képe is. Ők ösztönösen jók, vagy jók voltak. Máig érzek apai illatokat, őrzöm a mozdulatait. Az ember, ahogy idősödik, konzervatívabb lesz, egyre fontosabb a múlt, a hagyomány, magam is észreveszem, egyre többet foglalkozom az előttem járókkal. Nagyszüleim nyírségiek voltak, földet műveltek, állatokat tartottak, és az elődeik mintáiból látták, mi az, amit tovább kell adni. Tiszta, nyitott, tisztességes, dolgos emberek voltak, akik azt vallották, legyen érték az életükben, amiért fölnéznek rájuk, a megpróbáltatást pedig viseljék méltósággal. Tizenöt éve élek a fővárosban, és egyre erősebb bennem az az érzés, hogy vidéken minőségibb az élet, nagyobb a szorgalom, a “megmutatom”, a “tiszteletben tartom”.
– Ez alapján feltételezem, sokat tanultál tőlük…
– Apai nagypapám korán meghalt, az anyai később. Kisgyerekként nyaranta szívtam magamba mindent, amit tőlük láttam. Derék, dolgos emberek voltak, a föld, az erdő, a kert, a bor tiszteletét tőlük, aztán persze a szüleimtől kaphattam. Pedig nem csináltak mást, csak ösztönösen használták az öregek tekintélyét, bölcsességét és a hagyományokat. A minap néztem egy dokumentumfilmet, ami a világ különböző tájain élő, idős emberekről szólt, és összeszorult a szívem.
– Miért?
– Mert Magyarországon még mindig sokan sztereotip módon gondolnak az öregedésre. Nézz szét a környezetedben, és látni fogod, hogy az öregekre ráhúzzák a sablont: testileg-szellemileg leépülnek. Nekem ez fáj, ezért örülök, hogy a TV2-nél most van erre törekvés, hogy ez a látásmód megváltozzon, de sajnos a média egy része továbbra is célcsoporton kívülinek tekinti az időseket, és úgy néznek rájuk, mint akik nem dolgoznak, akiket kötelező eltartani.
– A lányokkal lehet már efféle komoly dolgokról beszélni? Mondjuk a szülők, a nagyszülők szerepéről?
– Még kicsik hozzá, direktben nem, de a szeretetet, a tiszteletet, az odafordulást érzik, látják, követik. És bár távol élünk a nagyiktól – Szerencstől és Székesfehérvártól –, mindent megteszünk azért, hogy gyakran együtt legyünk, hogy ők is formálhassák Zsófit és Hannát. Tudod, a nagyszülők mindig a legjobb formájukat hozzák! Nekik már jut idejük az unokákra. Van bölcsességük, tudásuk, élettapasztalatuk. Vagyis ez száz százalékosan vegytiszta szeretetkapcsolat. Ők tanítanak meg érzelmet kimutatni, szeretni. Magamról tudom, hogy a nagyszülőkkel töltött nyári hetek egy életre meghatározóak.
– A formálást említetted. Hasonló természetűek?
– Nem, nagyon különbözőek. Zsófi nagylányos, már képes mérlegelni, kiválóan tanul, fegyelmezett, a korához képest nagyon megfontolt. Hanna lelkes vadóc, aki piszkál, incselkedik, zsiványkodik, a büntetést elröhögi, neki még hiába magyaráznánk, hogy idegenekkel ne álljon szóba, és ne fogadjon el semmit, ő az, aki nemcsak elfogadná, azonnal bele is harapna abba a bizonyos csokiba. Gyakran hallom a családtól: Tessék, Csaba visszakaptad önmagad!
– Jól hallottam? Elröhögi a büntetést? Hát van büntetés?
– Tulajdonképpen nincs, de néha mégis… Fegyelmezés természetesen van, és az apai tekintély működik. Ha kicsit fölemelem a hangom, helyreáll a rend. Néha be kell állni a sarokba, előfordult már zsebpénzmegvonás és tízperces szobafogság is. Ezek szükségesek ahhoz, hogy tudják, hol a határ. Különben tudatosan figyelünk arra, hogy ne neveljünk keresztbe, ha egyikünk azt mondja: nem, akkor az nem. Ezt persze mostanában megpróbálják furmányosan kijátszani, mint minden gyerek.
– Nagyon félted őket?
– Egészséges mértékben, de ma több nehézséggel, veszéllyel találják szembe magukat, mint mi harminc-negyven éve. És érzem, ez minden életkorban más és más lesz, azt pedig tudom, úgy kell aggódni és félteni, hogy közben jó fej maradjak. Terelni szabad, tiltani nem, csak vészhelyzetben, mert ez a szülő felelőssége. Gréti a féltősebb, igazi anyatigris, én benne vagyok a veszélyesebb játékokban, velem mászhatnak fára, ugrálhatnak.
– És Azurák Csabát félted-e valamitől?
– Inkább kicsit aggódom érte, és kívánom, hogy ebben a fővárosi médiaőrületben normális tudjon maradni. Sokan nézik a Tényeket, előfordul, hogy vásárlás közben autogramot kérnek, fényképeznek, amit a lányok furcsán fogadnak. Ilyenkor otthon elmagyarázom nekik, hogy a tanár bácsi, a buszsofőr, a házat építő kőműves, az asztalos, a doktor, a boltos néni, mind nagyon sokat dolgozik, fontos munkát végez, és apához csak azért jönnek oda, mert ismerik a televízióból, nincs ebben semmi különös. Az alázatot fontosnak tartom. A mi generációnk berobbant a médiába, és kár volna vitatni, hogy viszonylag felkészületlenül vette át a régiektől a stafétát, de azt is tudni kell, hogy ezen a területen minden átstrukturálódott, mást jelent ma a tudás, más képességeket követel ez a világ. És tisztában vagyok azzal, hogy az utánunk jövők flexibilisebbek, sokoldalúbbak esznek, de majd ezt a váltást is meg kell élni, ha lehet, méltósággal. Van élet a médián kívül, az őrület után is. A tévézést egyébként az élet kitüntetett ajándékának, a jó sorsom áldásának tartom, és óriási felelősséget érzek amiatt, hogy emberek millióira hatunk. Torzítja a jellemet, ha az ember azt gondolja, ez mindig így marad. Édesapám, Azurák Mihály sokféle munkakörben dolgozott, ha kellett, diplomásként kétkezi munkát végzett, és most, nyugdíjasként borverseket ír. Ha majd úgy alakul az élet, lesznek ötleteim.
– Jó apának tartod magad?
– Maradjunk abban, hogy reménykedem… de erről tíz év múlva kérdezd a lányokat!
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
