Lelőtte, megkéselte, felrobbantotta, miszlikbe aprította, csalt, lopott, hazudott, puszító cunami, földrengés, árvíz, baleset és repülőgép-szerencsétlenség… Ha azt szeretném tudni, milyen szép az élet, nyilván nem kellene bekapcsolom a tévét – az esti híradó különösen nem arra való, hogy visszaadja az életkedvemet. Egy szó sem esik arról, hogy milyen szépen süt a nap, legfeljebb ha rákvörösre éget. A híroldalak sem szívderítőbbek, legfeljebb több a sztárcici. Vádolják azzal a médiát, hogy a rossz hírekkel elkeserítik a nézőket és rontják az amúgy sem rózsás közhangulatot, de a válasz általában az, hogy az embereket márpedig ez érdekli. Vajon miért? a.) Mert mi, magyarok pesszimisták vagyunk? b.) Rosszindulatúak? c.) Vagy egyszerűen csak emberek?
Mivel a helyzet nyugaton sem más, megnyugodhatunk, hogy nem csak felénk van keletjük a rossz híreknek.
Szóval marad a c.) lehetőség, vagyis a tény, hogy a rossz hírekre fogékonyabbak vagyunk, mint a jókra, pusztán emberi tulajdonság. Merthogy kutatók azt állítják, ettől függött a túlélésünk millió évvel ezelőtt, amikor még az ember beszéde is inkább a csimpánzokéra hasonlított. Akkor nem tájfuntól hüledeztek az emberek, hanem amikor meghallották hátuk mögött a levél zizegését: vajon kardfogú tigris bújik meg a fa mögött, vagy a szél fúj? Lehet, hogy csak az esetek 1 százalékában járt arra tigris, de az elővigyázatosság megmenthette az illető életét. Az agy veszélydetektora, az amigdala akkor a ragadozókra figyelmeztetett, most a rossz híreken pörög. Azért riadóztat, mert aki nem figyel oda az olyan veszélyekre, mint az erőszak, a halálesetek, a háborús konfliktusok, a természeti csapások vagy járványok, az olyan, mintha annak idején a lándzsája nélkül merészkedett volna mammutnézőbe.
Ez azért mégsem elegendő ok arra, hogy a média a borzalmakat kendőzetlenül az arcunkba tolja vagy felnagyítsa. Így is elég aggasztó – íme, egy rossz hír –, hogy egyre inkább belefásulunk azokba a borzalmakba, amelyek a tőlünk ezer kilométernyire lévő országokban, veszélyzónákban esnek meg, és ezt sajnos saját ismeretségi körömben is tapasztalom. Lehet telítődni a szenvedéssel: már nem bírsz több éhező kisgyereket, megkövezett nőt, megcsonkolt férfit látni. És ahelyett, hogy odafigyelnél, inkább kikapcsolod a tévét, nem kattintasz a hírekre.
Jó, a katasztrófákról tényleg hatásosabb és látványosabb beszámolókat lehet készíteni, mint arról, hogy érik a meggy. És nyilván a hírszerkesztői fantázia szárnyal, amikor a nyári záporból “természeti csapás”, a véletlen megbetegedésből “pusztító járvány” kerekedik. Nem azt mondom, hogy csupa vidám hírrel legyen tele az újság, mert nyilván az sem adna valós képet a világról. A magam naiv módján mégis úgy képzelném, hogy amellett, hogy az ösztönös félelmeinkre játszanak a szenzációhajhász híradások, a fekete-fehér képet azzal árnyalhatnák, hogy mire képesek az emberek. Hogyan támogatják egymást, hogyan segítenek a bajbajutotton, hogyan fognak össze a jó cél érdekében. Mert ha már itt tartunk: ezek a jelenségek az állatvilágban sem ismeretlenek.
Neked van “tűréshatárod”? Azt mondod, hogy na, ezt már nem? Vagy nem tudsz ellenállni a kíváncsiságnak, és a legdurvább címekre is kattintasz?
