Ilyen levelet szerettünk volna kapni mi is, amikor azon gondolkodtak az osztályozóvizsgán, hogy az, ha nem tudok kézen állni, kötelet mászni és tigrisbukfencezni, elég ok-e arra, hogy megbuktassanak. Vagy felnőttként bármikor, amikor nem úgy teljesítünk, ahogyan szerettük volna.
Elő a zsebkendőkkel! Íme, a levél, amit egy angliai kisváros igazgatója írt a 11éveseknek.
“Kedves Charlie Owen,
Mellékelten küldjük a KS2 év végi felmérő eredményeit. Nagyon büszkék vagyunk rád, mivel ezen a nehéz héten rengeteg akaraterőről tettél tanúbizonyságot, és képességeid legjavát adtad.
Mégis, úgy érezzük, hogy ezek a felmérők nem mindig pontosan adják vissza azt, hogy ti mindannyian milyen különlegesek és megismételhetetlenek vagytok. Azok az emberek, akik ezeket a teszteket írják és pontozzák, nem ismernek benneteket úgy, ahogy tanáraitok, ahogyan remélem, én is, és bizonyosan nem olyan alaposan, mint a családotok. Nem tudják, hogy sokan közületek két idegen nyelvet beszélnek. Nem tudják, hogy hangszeren játszotok, táncoltok vagy festetek. Nem tudják, hogy a barátaitok számíthatnak rátok, és hogy a nevetésetek a legborúsabb napot is felderíti. Nem tudják, hogy verset írtok vagy dalokat, hogy sportoltok, a jövőtökön gondolkodtok, vagy iskola után néha a kistestvéreitekre vigyáztok. Nem tudják, hogy már szép helyeken jártatok, hogy milyen remek történetmesélők vagytok vagy mennyire szerettek családotokkal, barátaitokkal együtt lenni. Nem tudják, milyen megbízhatók, kedvesek és figyelmesek vagytok, és hogy mindennap próbáljátok a legjobbat kihozni magatokból. A felmérő eredménye megmutat valamit, de nem mindent.
Úgyhogy örülj az eredménynek, és legyél nagyon büszke rá, de ne felejtsd el, hogy az ember sokféleképpen lehet rátermett.”
