1993-ban egy Ron Avitzur nevű fiatal programozónak szóltak, hogy lefújják a projektet, amin egészen addig dolgozott. Felajánlottak neki egy másik pozíciót a cégen belül, de bár az Apple-ről van szó, Ron nem kért belőle. Nem azért, mert akkor még nem volt ennyire menő a cég, neki az volt a mániája, hogy olyasmin szeret dolgozni, ami őt foglalkoztatja. És őt az a projekt foglalkoztatta, amit leállítottak. Ez egy olyan számológép volt, ami a cég következő évben megjelenő számítógépein futott volna, és például remek szemléltetőeszköz lett volna matekórákhoz.
Ha nem kérek pénzt, akkor még dolgozhatok?
Már csak egy kis időre volt szüksége a befejezéshez, és idővel jól állt, mert a barátnője egy másik városban élt, és ő egészen addig késő estig dolgozott minden egyes nap, gyakran szombaton is. Pénze is volt, mivel nem volt költekező, és az Apple addig elég jól fizetett. Még tartoztak is neki, mert az idő előtt leállított projektre is teljes pénzt fizettek.
Részlet egy 79-es Apple-reklámból
Amikor a közvetlen főnöke felvilágosította, hogy a munkaviszonya hivatalosan akkor szűnik majd meg, ha felveszi ezt a pénzt, Ron megvilágosodott. Rájött, ha ezt nem teszi meg, a mágneskártyája továbbra is be fogja engedni minden reggel az irodaházba, és az irodája sem szűnik meg. Ezt meg is mondta a főnöknek, aki sok szerencsét kívánt hozzá.
Így onnantól kezdve ugyanúgy bejárt mindennap, leparkolt a 87-es Toyota Corollájával a cég irodaháza előtt, köszöntötte az ismerősöket, a portást, és beült az irodájába. Sőt, talált még egy elvetemült embert, akinek lejárt a szerződése, de puszta lelkesedésből csatlakozott hozzá. A házban többen tudtak erről, de mivel ők is hittek a dologban, támogatták őket.
És akkor lebuktak
Aztán egyszer lebuktak, beszüntették az irodát, és letiltották a kártyáját, és innentől kezdődött a kommandózás. Reggelente ismerősök mögött szökött be az épületbe és a folyosókon kerülgette a szenzorokat és a veszélyes arcokat. Ez így ment még két hónapig, és mivel a titkos támogatók nem párologtak el mellőlük, az lett a vége, hogy a program ott futott a következő évben piacra dobott új Apple-gépeken, és még legalább 20 millió számítógépre került rá a következő évtizedekben.
“Hihetetlen, hogy ezt végig tudtuk vinni, és létre tudtunk hozni valami értékeset” – mondja ma Ron, aki azóta is ugyanazt a 87-es Toyota Corollát vezeti.
