Sokan felháborodtak azon a közelmúltbeli eseten, amikor megtámadtak egy nőt a Nyugati pályaudvar közelében. A történetről az illető Facebook-bejegyzéséből értesültünk egy monoklis fotó kíséretében:
|
Így jár az a kerékpáros, akit háromszori nagyon udvarias kérés után sem enged el egy disztingvált középkorú pár a szűk alagútban. Majd utasításuk szerint megkísérli az általuk elegendőnek vélt helyen kikerülni őket, melynek során a férfi vállal fellöki, és a bicikli alól feltápászkodó idiótát szabályosan knockoutolja. Eszméletvesztés, vérömlés a fejem minden nyílásából, kettős látás, szédülés, hányás. Disztingvált pár sietve igyekszik elhagyni a helyszínt és engem, ott fekve. Szerencsére akad egy tanú, aki közli, hogy lefényképezte őket, és jelenleg éppen a rendőrséget hívja. A mentő nem jön, több mint egy óráig. A rendőr sem. Addig fekszem a véremben. A disztingvált pár nőtagja közben vérbajos kurváz. Legalább magamhoz térek. Jön egy robogó, ez a mentő. Nem vizsgál meg, elkezd üvölteni… velem. Majd elkezdi kitölteni a hatoldalas jegyzőkönyvet, alapos részletességgel. Kérem, hogy hívjon mentőautót, mert eszméletvesztésem volt, és nagyon rosszul vagyok. Azt válaszolja, ne szóljak bele, hogyan végzi a munkáját. Másfél óra múlva jön a mentőautó. Nem jönnek be az alagútba értem. A rendőrnő felajánlja, hogy segít kitámogatni, szóljak, ha ájulni készülök. Kiérünk. A mentősök nyugodt hangulatban dohányoznak. Köszönök. Nem fogadják. Rám sem néznek. Én állok, amíg egy szédülésroham miatt le nem rogyok megint a földre. Észre sem veszik. Eltelik így egy 20 perc. Aztán felszólítanak, hogy álljak fel, és szálljak be a kocsiba. Majd a traumán kiderül a szilánkos arccsonttörés, agyrázkódás is. Aztán 6, azaz hat órát ültem félájult állapotban egy műanyagszéken kezemben egy hányótállal a trauma várójában, amíg hajnal fél 2-kor átvittek a János Kórházba, ahol megállapították, hogy a szemmozgató izmaim becsípődhettek a csontszilánkokba. Ezek után közölték velem, hogy végeztünk, lehet hazamenni. Hajnali 3 óra volt. Kitessékeltek az épület elé valahol a János. Kórház szövevényes épületrendszerében, hogy lehet indulni haza. Sötétben, egy szemmel, 15 percig kerestem a kijáratot és csak szakmai előéletem folytán találtam meg. Aztán hívtam egy taxit. Legközelebbi program csütörtökön a Mária utcai arcsebészeti klinika.“ |
Csúnya történet, amelynek a bántalmazás csak az egyik, valóban felháborító része. A másik a segítségnyújtók viselkedése: kiszolgáltatott helyzetben mindenki evidensnek veszi a környezet segítőkészségét. Különösen azok részéről, akiknek az a dolguk, hivatásuk, hogy segítsenek. Vajon ezúttal ez tényleg nem történt meg? És ha panasza van az embernek, vajon törődik vele valaki? A rendőrségtől ennyit sikerült megtudnunk:
|
A Budapesti Rendőr-főkapitányság VI. kerületi Rendőrkapitánysága súlyos testi sértés kísérlet bűntettének elkövetése miatt folytat eljárást K. Ferenc László 51 éves budapesti férfival szemben, aki megalapozottan gyanúsítható azzal, hogy 2014. június 19-én 17 óra 45 perc körüli időben a Podmaniczky utcai gyalogos aluljáróban – előzetes szóváltást követően – bántalmazta a sértettet. A férfi gyanúsítotti kihallgatása megtörtént, az eljárás során szabadlábon védekezhet. “A nő, akit megtámadtak, azt állítja, hogy több mint egy órát várt a kiérkező rendőrre. Ez igaz lehet?” Nem, ez nem igaz. A segélyhívást követően a megadott címhez legközelebb tartózkodó és küldhető rendőr indul a helyszínre. |
A Budapesti Mentőszolgálatnál is rákérdeztünk, szerintük mi történt az alagútban. Győrfi Pál kommunikációs és PR-igazgató ezt írta nekünk:
|
“Sajnos gyakran tapasztaljuk, hogy a közösségi portálokon megjelenő, majd onnan a sajtóba kerülő történetek, beszámolók, melyek személyességük miatt hitelesnek tűnnek, és így sokan jóindulatuk okán akként is kezelik őket, számos esetben szubjektív véleményalkotást, illetve valótlan információkat tartalmaznak. A konkrét esetről megállapítható, hogy a segélyhívás fogadása után a legközelebbi mentőegység (szakemberrel és teljes felszereléssel működő mentőrobogó) érkezett a helyszínre. A betegvizsgálat és a sebellátás azonnal megtörtént, a sérült stabil állapotban volt. A beteget kórházba szállító mentőkocsi megérkezéséig a beteget saját kérésére kísérték ki az aluljáróból. A mentődolgozók bánásmódjára vonatkozó vádakat a segítő ellátást nyújtó bajtársaim egybehangzóan cáfolják.
A betegnek ezúton is gyógyulást kívánunk, és őszintén reméljük, hogy a nagy nyilvánosságot kapott vádak nem ingatják meg sem a mentőkbe vetett közbizalmat, sem a nap mint nap áldozatos munkát végző mentődolgozók hivatásszeretetét.”
|
A Szent János Kórház esetében elsősorban arra voltunk kíváncsiak, hogy miért nem tartották bent a beteget megfigyelésre, illetve tájékozódtak-e arról: haza tud jutni biztonsággal az éjszaka közepén. A kórház sajtóosztálya jelezte, hogy megkapta a levelünket, ám választ a mai napig nem küldtek.
Végezetül megkerestük a Fővárosi Baleseti Sebészetet is. Megírtuk, hogy tisztában vagyunk az osztály túlterheltségével, de rákérdeztünk, hogy mennyire gyakori a hatórás várakozás, rossz állapotban, szerény körülmények között. Szerettük volna megtudni azt is, hogy milyen változásokra, segítségre lenne szüksége a traumatológiának ahhoz, hogy mind a várakozási idő, mind a körülmények változzanak – egyáltalán indokoltnak tartják-e ezt az igényt. Tőlük sem érkezett válasz.
