Végre megszólalt a “pszichiáter szakma”, és elmondta a “combinós” tragédia tanulságait, illetve megpróbálta eloszlatni a pszichiátriai betegséget övező tévhiteket. Ígéretet tettek a közvélemény folyamatos tájékoztatására is, aminek a magunk részéről nagyon örültünk, tekintettel arra, hogy két héttel ezelőtt még sok helyen falakba ütköztünk…
AZ OPNI megnyitása mindent megoldana?
“A gyilkosság után sokan követelték az intézet ismételt megnyitását, mintha ott a betegeket korlátlan ideig bent lehetett volna tartani. Kevesen tudják, hogy akkor is pontosan ugyanazok a szigorú jogi keretek voltak érvényben, mint ma” – kezdte a beszélgetést dr. Vizi János, a Nyírő Gyula Kórház-Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet Jogi és Forenzikus Osztályának vezetője. “Miért nem vesszük fel? Miért tartjuk bent? Miért kezeljük? Miért nem kezeljük? Számos, gyakran ellentétes kifogásokat kapunk az emberek részéről, miközben rengeteg jogi bizonytalansággal küzdünk. Például nincs szabályozva a kötelező gyógykezelés, és az sincs egyértelműen rögzítve, hogy mikor kell a beteget elbocsátani az osztályról.”
“Nemcsak az hozta nehéz helyzetbe a betegellátást, hogy bezárták az OPNI-t, hanem az is, hogy utána 25 százalékkal csökkentették az ágyszámot, és elvették az ambuláns ellátás költségeinek a felét. Az ellátást ez a kettős csapás rengette igazán meg, nem önmagában az OPNI bezárása” – vette át a szót Rihmer Zoltán professzor.
Előítéletek, stigmák, félelmek
“A pszichiátriai betegek gyakran kapnak elutasítást a környezetük részéről, ez a közelmúltbeli tragédia után még jobban érzékelhető” – vetette fel dr. Harangozó Judit, a Semmelweis Egyetem Közösségi Pszichiátriai Centrum vezetője. “Egy jól kezelt és stabil állapotban levő középiskolás beteg például a hirtelen felerősödött előítéletek következtében nem folytathatta a tanulmányait. A hasonló esetek miatt az előítéletek csökkentése a modern pszichológia egyik legfontosabb feladata. Ez a gyógyítás miatt is nagyon fontos. Hiszen az, akit kiközösítenek, nem fog hinni a gyógyulásban.”
Az agresszió és az elme
“Az agresszió nem a pszichiátriai betegek specifikuma” – említett egy másik, tipikus tévhitet dr. Németh Attila, a Nyírő Gyula Kórház Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet főigazgatója. – “Az összes gyilkosság mindössze 2 százaléka köthető hozzájuk. Tény, hogy van egy szűk csoport, ami veszélyt jelenthet a betegség kitörésekor, vagy közvetlenül előtte. Mi jellemző ezekre a betegekre a statisztikák szerint? Hogy férfiak, pszichotikusok és hajléktalanok. 2010-ben letettünk az asztalra egy javaslatot a hajléktalan pszichiátriai betegek ellátására, hiszen ők nem állnak folyamatos gondozás alatt. Azóta nem sok minden történt.”
Akkor mégis hogyan zajlik a közveszélyes, vagy annak tűnő betegek ellátása ma, tekintettel az ambuláns kezelések körüli joghézagokra? Érthető az emberek félelme, hiszen a kezelések folyamatosságát – úgy tűnik – nem igen tudja ellenőrizni a rendszer. “Sajnos hazánkban nem ismert a kötelező ambuláns kezelés – ismerte el dr. Vizi János. – Az osztályról elbocsátott beteg vagy elmegy a gondozóba magától, vagy nem. Utóbbi esetén semmilyen jogi lehetőséggel nem lehet őt kötelezni erre.”
Elvárható vajon, hogy egy gyanakvó, kevésbé készséges, agresszióra hajlamos beteg ember együttműködő és belátó legyen a saját kezelésével kapcsolatban? “Valóban kicsi az esély az önkéntességre. Ezért a jogi szabályozásnak változnia kell.”
Börtön, vagy “csak” megfigyelés
“Sokan azt hiszik, hogy ha egy tragédia után a bíróság az elkövető elmeállapota miatt börtön helyett a megfigyelés és további kezelés mellett dönt, akkor ezek az emberek pár hónapos pszichiátriai osztályon való tartózkodás után gond nélkül kisétálhatnak – mondta Rihmer Zoltán professzor. – Pedig ez tévedés. A valóságban egy gyilkosság után akár pontosan ugyanannyi időt tölthetnek ezek a betegek az IMEI-ben (Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet). Ez semmivel sem jobb hely, mint egy börtön.”
Mi is megbetegedhetünk
“18 nagy csoportja van a pszichiátriai betegségeknek, minden negyedik embert érinti valamelyik az élete folyamán. Legtöbbször a környezet pontosan észleli a változásokat, mégsem csinál semmit – említett egy másik problémát dr. Vizi János. – A helyzet így viszont egyre rosszabb lesz, az illető csak süllyed, majd hirtelen követelni kezdik a rokonok, ismerősök, hogy vigyék már őt el valahova. Ilyenkor gondoljuk csak végig, ha velünk történik mindez, erre a hozzáállásra vágyunk?”
“Nincs más út, figyelni kell egymásra – értett egyet dr. Harangozó Judit is –, rengeteg baj megelőzhető így.”
Magyarország mint Kazahsztán?!
Összesen 650 pszichiáter dolgozik ma Magyarországon, ami éppen feleannyi, mint kellene, ezzel Kazahsztánnal egy szinten vagyunk – hallottuk a beszélgetés végén dr. Németh Attilától. “Jól látszik, hogy kevesen vagyunk, így nagyon túlterhelt a rendszer. Régen, ha valaki nem folytatta a kezelést, az ápolók utána tudtak menni, akár a lakására is, megtudni, hogy miért maradt el a kontrollvizsgálatokról. Ma erre nincs mód, nincs idő. Általában egy-egy pszichiátriai betegség felismerése és a betegség tüneteinek megjelenése között hét év telik el, még kettőt számolhatunk, mire megkezdődik maga a kezelés. A szakmai javaslatokat már régen megfogalmaztuk, már »csak« az állami támogatásra várunk, és főként a megemelt költségvetésre. Nem vagyunk gondolatrendőrség, egy emberközeli, együttműködő és a másikat elfogadó szakmát képviselünk. A magunk eszközeivel sok mindent tehetünk, feltéve, ha támogatnak minket.”
