Váczi Eszter: “Nem kenyerem a primadonnás viselkedés”

Így neveltek – mosolyog. – Aminek egyébként megvan a hátulütője is, mert néha talán túlságosan is visszafogott vagyok, ráadásul az önbizalmam sem elegendő sokszor ahhoz, amit a munkám megkövetelne. Ugyanakkor az emberi, szakmai kapcsolataimban ez mindig megtérült, mert azt hiszem, könnyű velem dolgozni, elég jól alkalmazkodom, és nincsenek allűrjeim, amelyek megnehezítenének egy munkafolyamatot, munkakapcsolatot.

A szülei mivel foglalkoznak?
Édesanyám a Kiscelli Múzeum fotótárában dolgozott, édesapám pedig szobrászművész. Igaz, nála a művészi kibontakozásnak nem az a lényege, hogy kiállítsa a műveit, és besöpörje az elismeréseket. A munkát gyakorlatilag zárt körben űzi, és a végeredményt is csak egy szűk kör láthatja. Ha az éneklés nem hozná magával szükségszerűen a közönséget és a nyilvánosságot, én is így csinálnám…

Ezek szerint nem is féltették a művészkarriertől?
Nem. Vagy legalábbis akkor nem mondták. Sosem tartottak vissza, de nem is lihegtek körülöttem ide-oda hurcibálva, hogy megmérettessem magam. Ezen a téren inkább csendes megfigyelőként voltak jelen az életemben, és hagyták, hogy maximálisan a saját utamat járjam.

Egyből dzsessztanszakra felvételizett. Sosem akart mást csinálni?
Akkor nem. De ma már akarnék, amikor már majdhogynem késő.

Mit?
A dzsessztanszak után három évvel elvégeztem az ELTE arabisztika szakát. Megcsináltam az abszolutóriumot de a diplomamunkámmal és az államvizsgával még adós vagyok. Nem volt könnyű beülni újra az iskolapadba a frissen érettségizett, tíz évvel fiatalabb diákok közé, akik ekkor még általában a tanulásnak és az útkeresésnek szentelik az életüket, és bármit megtehetnek, miközben én a lemezeimen dolgoztam, turnéztam, nem mellékesen szültem. Viszont az egyetemi éveknek köszönhetően belepillanthattam azoknak az életébe, akik igazán a tudománynak élnek, a szellemiségnek, amely mentalitás zsigerileg sokkal közelebb állna hozzám, mint az előadó-művészet, és az időről időre magamat megmutatni akarás. Valójában az lenne az ideális, ha az éneklés nem a kenyérkereset szerepét töltené be, vagyis nem a munkát jelentené a szó szoros értelmében, ugyanis az a tény, hogy sokszor azért kell fellépni, mert “muszáj”, és nem azért, mert valamiféle művészi mondanivalóm van a közönségnek, bizony lanyhítja az ember lelkesedését. Látom a zenész kollégáimon is, hogy az egyik napról a másikra való létfenntartás eléggé befolyásolja a játékkedvet.

Viszonylag hamar berobbant a zenei életbe, hiszen alig végezte el az első évet a dzsessztanszakon, amikor Behumi Dórával és Kozma Orsolyával énekelhetett Geszti Péter Jazz+Azz nevű formációjában. Gyorsan beválogatták?
Gőz László unszolására mentem el a válogatásra. Ő abban az időben hallásfejlesztést és zenetörténetet tanított nekem a dzsessztanszakon, egyúttal harsonásként benne volt a Jazz+Az zenekar fúvóskórusában, és nem utolsósorban az ő kiadója adta ki mindkét Jazz+Az albumot. Ha ő nem “erőszakoskodik” akkor, hogy márpedig el kell mennem, akkor biztosan nem tettem volna meg, két okból kifolyólag. Egyrészt egészen frissen tértem haza egy lábműtétből, és fekvőgipszben voltam, másrészt, ami inkább számított, hogy soha nem voltam versenyző típus. Mindig is arra törekedtem, hogy valami egyénit, mással nem összemérhetőt csináljak, nem jobbat, nem rosszabbat, hanem mást, aminél nincs szükség rivalizálásra, mert a közönség dönti el, hogy szereti-e, vagy sem. Utólag nézve természetesen jól döntöttem, és csak hálás lehetek neki, hogy nem hagyta annyiban, hiszen mire hazaértem, már csörgött a telefon, hogy benne leszek a produkcióban, sőt, hogy a Csepp a tengerben című dalt én fogom énekelni a lemezen. Később tudtam meg, hogy az eredetileg keresett egy énekesnő helyett még két lányt kiválasztottak, mert olyan jó volt a mezőny, és ezzel sokkal színesebbé vált a hangzás. Így ismerkedtem meg Behumi Dórival és Kozma Orsival.

Jól jött a rengeteg munka és a hatalmas siker így egyből a pályája elején?
Én személy szerint nagyon kemény időszaknak éltem meg. Egyrészt azért, mert addig úgy ismertem magam, mint aki nagyon is a maga ura, nem lehet csak úgy irányítani, hogy hogyan énekeljek, hova álljak, mit vegyek fel stb… Ráadásul nekem akkor már működött a Szörp nevű acid jazzt játszó zenekarom, amellyel intenzív klubéletet éltünk. Persze hihetetlenül örültem, hogy részese vagyok egy ilyen, általam addig nem ismert, nagyszabású produkciónak, amelynek a színvonala biztosítva volt a szerzőpáros, Dés László és Geszti Péter neve által. De ez iszonyú terhet is jelentett, mert folyamatosan bennem volt, hogy meg tudok-e felelni egy ilyen kaliberű zeneszerző elvárásainak Azért sem engedhettem meg magamnak, hogy felvegyek valamilyen sztárattitűdöt, mert mindig elégedetlen voltam magammal, annak ellenére, hogy a fogadtatás fergeteges volt: csak telt házas koncertjeink voltak, több ezer tomboló ember előtt.

Azért élvezte?
Persze, hogy élveztem! Csak volt bennem egy örökös feszültség. Ráadásul a vezető slágereket én kaptam meg, mint például a Csepp a tengerbent vagy a Ma jól vagyokot, ami miatt bűntudatom volt a másik két lány felé. Igaz, ők velem soha nem éreztették, hogy gondjuk lenne ezzel.

Ezért nyilatkozta azt, hogy nem szeret nőkkel dolgozni?
Nem. Ez már korábban kiderült. Mindamellett a lányokkal a feszített munka és a sülve-főve együttlét borzasztóan összekovácsolt. Nagyon sokat tudtunk meg egymásról. Véd- és dacszövetség alakult ki közöttünk. A mai napig kapcsolatban vagyunk. Többek között ez az egyik maradandó ajándéka ennek a produkciónak.

Miért könnyebb férfiakkal együtt dolgozni?
Valahogy könnyebb átvennem azt a fajta ritmust és lényegre törőbb gondolkodásmódot. És persze nincs rivalizálás. Nekem amúgy sem kenyerem a primadonnás viselkedés. Lehet, hogy ez azért is alakult így, mert mindig is sok fiú volt körülöttem. A dzsessztanszakon egyedül voltam lány, sőt énekes az évfolyamban, aztán meg a saját zenekaraimban négy-öt-nyolc férfi zenésszel álltam egy színpadon folyamatosan.

Aztán még egyszer berobbant a fősodorba, Beryvel (Sugár Bertalannal) és az Egyedül című dallal.
Őszintén szólva, és ezzel nem fogom megbántani, mert ezt mindig is tudta, nekem teljesen idegen volt a könnyűzenének ez a nagyon popos vonulata. Amikor találkoztunk, hogy beszéljünk a közreműködésemről, mindenről volt szó, csak magáról a dalról nem, viszont elképesztően jót beszélgettünk, amiből hamar kiderült, mennyi mindenben egyezik az ízlésünk, világnézetünk, érdeklődésünk. Határozottan állíthatom, hogy benne sokkal több és sokkal magasabb szintű dolgok lakoznak, mint amit volt lehetősége eddig megmutatni. A következő alkalommal viszont már a stúdióban találkoztunk, és a dalt akkor hallottam, a szöveget pedig akkor olvastam először. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szisszentem fel belül, de már ott voltam, Berci számított rám, és nem akartam cserbenhagyni. Meg aztán, gondoltam, feléneklem a dalt, és ez egyike lesz a tíz-tizenegy számnak a lemezen.

Csak aztán tíz évig ment a rádiókban.
Igen, minden idők egyik legtöbbet játszott slágere lett. Soha nem fogom megérteni.

Hogy készül a sláger?
Örök titok. A világon a legnehezebb slágert írni. Az egyik fő ismérve, hogy egyszerű. És aki már egy kicsit is jártasabb a zenében, és nem akar kommersz lenni, az ódzkodik az egyszerűségtől, igyekszik harmóniailag izgalmasabbat nyújtani, mígnem túlbonyolítja a dolgot, és akkor már biztos, hogy abból nem lesz sláger. Ördögi kör. Nekem sosem volt célom, hogy kifejezetten slágert írjak, csupán az, hogy engem tükrözzön a dal, legyen választékos, de játékos a szövege, legyen szép a hangzása. Az, hogy jó nyomon járok, akkor derült ki számomra, amikor még Erdélyben is ismerte és énekelte a közönség a Váczi Eszter Quartet dalait.

Szokott énekelni a fürdőszobában?
Lehet, hogy kiábrándító, de én sosem szoktam énekelni otthon. A gyerekeimnek is csak amolyan anyukásan dúdolok. Az évek során majdhogynem leszoktam a rendszeres zenehallgatásról is. Főleg az alkotói folyamatok idején, mivel óhatatlanul is befészkelődnek bizonyos dallamok a fülembe, és amikor az ember zenét szerez, ezek alattomosan támadnak, így nehéz szűz füllel leülni a zongorához. Érdekes módon az egész hivatásomat, ilyen szempontból távol tartom a magánéletemtől. Nem hurcolom magammal a gyerekeimet próbákra, koncertekre. Nem teszem az életük részévé. Biztosan eljön ennek is az ideje, de az erre való igényüket ők fogják jelezni.

Áfra és Ámon. Így hívják a gyerekeit. Van ennek köze az arab vonzalomhoz?
Semmi. Szépen cseng a vezetéknevükkel… Az Áfra első hallásra szerelem volt. Azt azért hozzá kell tennem, hogy magam és a férjem fizimiskájából kiindulva azt gondoltam, hogy egy hasonlóan, inkább sötét hajú és szemű kislányunk lesz. De az anyai nagyapám vonalát örökölte, úgyhogy vöröses, szőkésbarna hajú, kék szemű lányunk lett – ami abszolút nem erősíti meg nevének etimológiáját, ami “afrikai nőt” jelent. Az Ámon név a férjemnek tetszett inkább, és ezzel a névvel személyesítette meg már attól fogva, hogy tudtuk, fiú lesz, úgyhogy a végén már elképzelni sem tudtam volna más nevet.

A gyerekek születésével hogyan változott a karrierje?
A gyerekes lét leginkább az időbeosztásomra van hatással. Iszonyatosan nehéz a szervezés. És sokszor nehezen értik meg körülöttem, milyen nehéz is átállni két kicsi gyerek szintjéről arra a szintre, amit megkövetel a munkám: jól énekelni, szépnek lenni, értéket teremteni… vagy egyszerűen csak kiállni a közönségem elé… Ez egyaránt megterhelő agyban és lelkileg is. Hol az anya kerekedik felül, mondván: “miért nem a gyerekeid álmát őrzöd?!”, hol pedig az énekesnő: “nem engedheted meg magadnak, hogy fáradt legyél, mindenki téged néz!” Ez örök problémám. Általában azokon a koncerteken érzem magam komfortosabban, ahol már órákkal előbb el tudok szabadulni. Ehhez képest nem egyszer fordul elő, hogy még szinte fürdetek és pelenkázok, aztán fél órával később már énekelnem kell.

Hogyan tud egyensúlyra jutni?
Szerencsére a családom sokat segít, és két gyerek után már kezdek belerázódni.

A férje kommunikációs szakember. Hogy ő nem művész, az segíti vagy hátráltatja önt a karrierjében?
Szereti a zenét, általában véve nagyon jó ízlése van, így fogékony a jó muzsikára is. Követte is a pályafutásomat.

Egy rajongó férj?
Nem járt a koncertekre, és nem volt fanatikus rajongó. Nem is ismertük egymást, még látásból sem. De ismerte a zenéimet, és volt Szörp-lemeze is, amivel aztán tényleg csak az extrém gyűjtők rendelkeznek. Maximálisan respektálja, amit csinálok, és segíti a munkámat. Például a tanácsaival. Sokban hagyatkozom a véleményére. És pontosan tudja, hogy a munkám mivel jár. Jól tolerálja az életmódomat, egy másik embernek talán elviselhetetlen hangulatváltozásaimat. És ami a legfontosabb: szeret.

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Váczi Eszter: Nem kenyerem a primadonnás viselkedés Harsányi Levente: “Kutyák nélkül lehet élni, de minek.” Egy kórházpedagógus mindennapjai Coco Chanel & Párizs Varró Dani: Misi ravasz Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!