Lájkolnád a képem? Légyszi!

Te mennyit lájkolsz?

Ki ne örülne annak, hogy miután feltölt valamit egy közösségi oldalra, szinte azonnal pozitív visszajelzést kap, vagyis néhány ismerős gombnyomással jelzi: tetszik! Azért nem árt, ha tudjuk, hogy mindenkinek mások a lájkolási szokásai (már ilyenek is vannak). Nálam például hangulatfüggő, de általában ami megtetszik, lájkolom, anélkül, hogy különösebb figyelmet fordítanék rá, ki a poszt gazdája, és hogy mennyire szeretem az illetőt. De sokszor van olyan is, hogy bár nagyon tetszett valami, arra koncentrálok, amit láttam, és eszembe sem jut, hogy egy kis kék ikonra kattintgatva fejezzem ki a véleményem.

Van, aki szinte mindent lájkol, amit meglát, mások a közeli ismerőseik posztjait kedvelik csak rendszeresen, és vannak, akik a kölcsönösséget figyelik: “ha te kedveltél, én is kedvellek legközelebb – akármit is raksz ki” alapon. Szinte mindegy is, hogy mit tesz ki az ember, ha az ismerősei többségének nem szokása visszacsatolni, ez nem fog változni, ha pedig nagyon is szokása, akkor a legunalmasabb és legérdektelenebb poszt is népszerű lesz (már ha a népszerűséget ezzel mérjük). Éppen ezért nem érdemes irigykedni az ismerősök tartalmainak kedveltségére sem.

“Népszerű vagyok és boldog”

Nemrég egy ismerősöm új képet töltött fel magáról. Éppen aznap cseteltünk, és megdicsértem a fotót. Ez volt a reakciója: Köszönöm! Lájkolnád, kérlek?

Az én reakcióm pedig a teljes értetlenség volt. Nem értem, miért ér többet egy – sokszor gépies – gombnyomás, mint egy személyes, tényleg az illetőnek szánt dicséret? Fontos, hogy mások is lássák, hogy sokaknak tetszett? De vajon miért? Mi változik ettől, talán többnek érzi magát?

Valószínűleg mindenkinek van minimum egy olyan ismerőse a közösségi oldalakon, akinek ez kiemelten fontos, és mindez messziről lerí a posztjairól is. Több oka is lehet a jelenségnek, vagy nem biztos magában, és állandó visszajelzést vár: igen, tényleg, milyen szép vagy, milyen jó az ízlésed, érdekes helyeken jársz… Esetleg bizonygatni szeretné ugyanezt, vagy megmutatni: látjátok, mennyifelé járok, én nem ülök ám itthon a szabadidőmben, tájékozott vagyok, sokat olvasok (ezt bizonyítják a megosztott cikkek is), és így tovább.

Ilyen esetekben szükség van a nyilvánosságra. Nem az a fontos, hogy a dicséret személyes legyen és őszinte, hiszen legtöbbször maga a megosztott tartalom, vagy az indíttatás sem az. A gond az, hogy sokszor ezt maga a lájkvadász tartalmak gazdája sem ismeri be, inkább elhiszi, amit állít, légvárat épít. Hiszen hiába bizonygatja és támasztja alá többféleképpen, hogy ő boldog, valószínűleg pont az ellenkezője igaz, és előbb-utóbb kipukkad a lufi.

Sztárok nyomában

Az egész a 22-es csapdája: ha nem lájkolják, az illető nagyon szomorú lesz és több kísérlet után,  – például újra és újra megosztja a saját tartalmait -, elhatározza: ez nem volt olyan jó, de azért is megmutatom, majd legközelebb, majd a következő népszerű lesz. Ha pedig lájkolják, akkor a “szuper, ez tetszett mindenkinek, szeretik a posztjaimat, a jövőben még több dolgot teszek közzé” típusú gondolatmenet jön.

Sokaknak számít irányadónak egy-egy példakép, híresség oldala, ami megint csak rossz minta, hiszen a sztároknak foglalkozásukból eredően feladatuk, hogy folyamatosan népszerűsítsék, “eladják” magukat, ezeket az oldalakat éppen ezért legtöbbször nem is ők maguk, hanem profi szakemberek kezelik. Egy magánember profilja nem erre való. 

Őszinte érzések, valódi lájkok

Egyszer próbáltam meg direkt olyan fotót készíteni, ami a Facebookra ment volna profilképnek – mert májusban már kicsit zavarónak tűnt a télikabátos képem. Gondolom, nem nagy meglepetés: szörnyen sikerültek azok a képek, nagyon erőltetettek lettek. Érdekes belegondolni, milyen lehet ezt hétről hétre vagy akár napról napra eljátszani. Percenként a netet bújni és közben elvesztegetni egy csomó időt csak azért, hogy az igazából meg sem élt pillanatokat élményként állítsuk be a világhálón.

Érdemes ezt a töménytelen energiát valami hasznosabbra, valódibbra fordítani.