Mesélted, hogy egyszer a papád, aki képzőművész volt, és sokak szerint korának egyik legjelesebbje, csinálta meg a rajzleckédet, és 3-ast kaptál rá az iskolában…
Volt ilyen… Egy bögrét kellett megfesteni házi feladatként. Vízfestékkel. Az volt az elvárás, hogy egyenletesen, vastagon kenjük, mint az ajtófélfán a zománcot. Apám ezt persze nem bírta idegekkel, ő egyébként nem szerette az akvarellt, az egzaktabb alkatához nemigen illett, és morgott, hogy az akvarell pont hogy nem erre való. Festett egy bögrét, mutatta, hogy az akvarell lényege épp a kihagyás, hogy a fehér papírnak át kell tűnnie a képen, élvezettel magyarázta, hogy az tulajdonképpen egy belső fényforrás, hogy éppen a festék változó hígításával lehet érzékeltetni a tárgy görbületét, meg hogy milyen élfényektől lesz a bögre fémből és így tovább. Én persze nem csináltam újat, hanem beadtam ezt. Ez lett a 3-as…
Mit értesz azon, hogy a papád egzaktabb alkat volt?
A látásmódját. Az ő nagyvonalúsága nem a nagy gesztusokban, hanem a megfigyelés szenvedélyében volt, a részletek iránti kíváncsiságban. Erős elszántság volt benne, inkább mánia. Azt hiszem, enélkül nem lehetett volna festő sem, maradt volna nyomdász. Neki nagyon meg kellett dolgozni azért, hogy kiléphessen a kispolgári életből, ami a szülei számára már maga is komoly siker lehetett, két szoba hall a Katona József utcában… az ő szülei vidékről jöttek Pestre, Mácsáról és Kiskunfélegyházáról, talán nem nincstelenül, de üres kézzel. A családomban, a felmenőim között apám tette meg a legnagyobb lépést, a testvérem meg én sok mindent készen kaptunk. Az ő gyerekkori lakásában még nem voltak könyvek, nem jártak koncertre, színházba, csak kávéházba, meg talán Orfeumba. Őt a szülei nem engedték festőnek, ellenükre lett az, mi pedig beleszülettünk a műteremlakásba, és nem szóltak bele, mit akarunk csinálni az életben. Nálunk sok könyv volt, és jó könyvek, minket apám kamaszként elvitt Párizsba, Bécsbe, Amszterdamba, Velencébe, Firenzébe, ő harmincöt volt, mikor először külföldön járt. Nagyanyám varrt, nagyapám meg kegyszerügynök volt, aktatáskával, mint Willy Loman. Úgy mesélik, jó humorú ember volt, mindenki imádta. Apámnak nem mellesleg pár évnyi életveszély is összejött, a háború, munkaszolgálat, szökés, bujkálás, és csak 25 évesen kezdhetett kikászálódni ebből a számára szűk világból, hogy létrehozza a magáét. Én ezt nagyon nagyra tartom, tisztelem, mondanám, ha ilyen szavakért nem röhögött volna ki.
Nem is lázadoztál vele szemben?
Inkább gondolkodásmódban. Az ő ízlése nagyon jó volt, szigorú is, de elég rugalmatlan. Nem volt például kapcsolódása a modern művészetekhez.
Mennyire zavarhatta őt a te nyughatatlanságod?
Ő a nagymamáját szokta emlegetni, akinek az volt a szavajárása, ha másféle emberrel találkozott, mint ők, hogy “ilyennek is köll lenni”. Szerintem ez a demokrácia. Elfogadta, hogy nem vagyunk egyformák, sőt élvezte is a sokféleséget. Azt is mondogatta, hogy “mindenki másképp bolond”. Indulatos velem leginkább linkségek miatt volt, és ha rám szólt, hogy ne szekáljam már anyámat. A kamaszkoromat meg úgy fogta fel, hogy most ilyen vagyok, később remélhetőleg másmilyen leszek.
Egy kamasz fiúnál többnyire természetes, hogy szekálja az anyukáját, a papának pedig az a dolga, hogy megvédje lehetőség szerint…
Ezek szerint tette a dolgát, meg én is.
Te szép lassan jöttél rá, vagy hirtelen bevillant, hogy az otthon nagy ügybuzgalommal pingálgató ember, a papád nagy festőművész, zseniális alkotó.
Ezekkel a jelzőkkel én szeretnék óvatos lenni. Azt hiszem, tisztán látom őt és a műveit is, de nem biztos, hogy objektíven lehet nézni egy olyan festményt, amivel együtt nősz föl. Az ilyen kép túl közel van. Az az igazság, hogy apám nem könnyítette meg azok dolgát, akik meg szeretnék ítélni a munkásságát. Mert vannak ihlettelen képei is. Olyanok, amelyeket nem engedhetett volna meg magának egy olyan művész, amilyen ő volt.
De miért? Gondolom, nem úgy állt oda, hogy most akkor festek egy pocsék képet!
A pocsék szerencsére túlzás, ő nagyon tudta a szakmáját, akkor is, amikor nem figyelt oda. Miattunk csinálta. A bátyám miatt és miattam. Hogy betömje a háztartás réseit, hogy viszonylag nagyobb gondok nélkül élhessünk. Az ő sajátos világú, nagyon lassan készülő képei különben nem biztosítottak volna zavartalan egzisztenciát a családnak. Ezért vállalt egyes időszakokban túl sokat. Gyakran eszembe jut, hogy talán le kellett volna lépnie tőlünk, hogy kompromisszumok nélkül dolgozhasson.
Mit szóltál volna?!
Megsérültem volna, haragudtam volna rá, de talán ma már megérteném.
Te képes volnál megtenni?
Én nem vagyok akkora kaliber… de ezzel együtt én bizony megteszem. Nem vagyok annyit a családommal, mint kellene, mert a színház nem olyan munkahely, ahol időre beosztható, biztosra tervezhető működés van, hanem életforma, érzelmi történések és kiszámíthatatlan fordulatok terepe, ahol jelen kell lenni, és ennek az otthoni kapcsolatok látják a kárát. Ő, ha határidős munkája volt, hiába tudta, hogy egy hónapra lenne szüksége, akár pár nap alatt is lekente a képet.
Ő is áldozatnak érezte?
Nemigen lehetett másképp…
Meg is kérdezted tőle?
Megkérdeztem. Azt mondta, hogy ez van.
Mennyire tudta, hogy maradandót alkotott?
Kételkedő volt. Én kicsit biztosabb vagyok ebben. Ez már, az ő szempontjából, mégiscsak az utókor. Míg élt, nagyon zavart engem, hogy én vagyok a híresebb. Hogy például miattam készülnek vele interjúk, nem fordítva. Ő ezen mosolygott. A halála utáni első kiállításon már nem lehetett nem megérteni, hogy miért. Behozhatatlan előnye van. Az esély a maradandóságra. Ma nagy megnyugvás nekem, hogy az én mutatósabb, a szakmám természete miatt nagyobb felhajtással zajló életemmel szemben a festményeknél másképp működik az idő. Én, elfogultságom ellenére azt hiszem, jól gondolom, hogy pár tucat képében van valami lényegi a huszadik század második feléből. Azt is tudom, hogy ezek a művek festőileg is erősek. Velem kapcsolatban pár évtized múlva legfeljebb derengeni fog, hogy volt egy ilyen nevű színész is, aki játszott ebben vagy abban, ha éppenséggel nem tévesztenek össze valaki mással, de az apám képei ráérnek.
Neked hány képed van tőle?
Három volt, aztán a szüleim halála után maradt még néhány. Ezeket a bátyámmal néha cserélgetjük egymás közt.
Mesélted egyszer, hogy a papád Mozart zenéjéről azt mondta, hogy mindig lehet tudni, hogy milyen hang lesz a következő, de soha nem az jön! Elmondtam ezt nagy zenészeknek, akiknek annyira megtetszett, hogy azóta is saját gondolatukként adják tovább…
Szeretett frappánsan fogalmazni, mi pedig jó közönség voltunk a bátyámmal. Ez neki persze nagyon tetszett. Meg szerette az éjszakába nyúló beszélgetéseinket a műteremben. Volt két hatvanas évekbeli kagylófotel a műtermében, ott ültünk. Vagy felhívtuk, nemigen feküdt le egy, fél kettő előtt.
Ha visszagondolsz rá, melyik az a kép, amelyik leginkább bevillan róla…
Nincs kedvenc… most, hogy ezt kérdezed, egy másik dolog is eszembe jut, a filmjei. Sokfélét filmezett, 8 milliméteres kamerával, minket is. Most, elsőre, egy családi felvétel jön elő, ’66-ból vagy ’67-ből egy hűvösvölgyi kirándulásról. Hat felnőtt és néhány gyerek. A férfiak mind nyakkendőben, zakóban. Valamennyien festők, akik egyébként elég rendetlenek, festék van a körmük alatt, mert a műterem nem patika, vegyszerek, festékek, rongyok, anyám veszekedett is vele, hogy megint festőnadrágban megy el otthonról… de egy vasárnapi gyerekfuttatásra mind felöltöztek. Úgy ülnek a pokrócon, nyakkendőben… Tiszta Atlantisz. Nagyon jó szeme volt, a filmjei is érdekesek. És a fényképei… több tízezer negatív. Ez is az ő művészi hagyatékához tartozik, egyszer kezdeni kell vele valamit, túl jó ahhoz, hogy soká porosodjon.
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
