A verés, a büntetés olyan megoldás, amikor a szülőé az utolsó szó. A gyerek pedig nem lehet erősebb a szülőnél, nincs választása. Ezt szokja meg, ez válik számára természetessé, a mintát továbbviszi a felnőttéletére mint a konfliktuskezelés módját, és aztán ő is ezt örökíti majd tovább.
Ördögi kör?
Ördögi körnek tűnhet, de még jó, hogy van más megoldás. Sok szülő tart attól, hogy az alternatív nevelési módszerek nem adnak keretet a gyereknek, aki így irányíthatatlanná, öntörvényűvé válik. Pedagógiai kutatásokból is kiderült, hogy az úgynevezett “laissez faire” (mindent megengedő, kontroll nélküli) nevelés sem hatékony, mert a gyerekek elbizonytalanodnak, ha nem kapnak határokat, támpontokat az életükben. És a drákói szigor sem hatékony.
“A büntetés hatása rövid távú – kezdi Skita Erika kommunikációshíd-építő, az »Értsünk szót« tréningek magyarországi alapítója. – Egy kutatásban azt vizsgálták, mi jár a gyerekek fejében, amikor büntetésben ülnek. A következő megállapításokat szinte mindegyik gyerek megfogalmazta valamiképpen:
- rossznak, semmirekellőnek gondolta magát;
- rossznak tartotta a szülőt azért, mert ő ilyen nyomorúságosan érzi magát;
- azon törte a fejét, hogyan tudja legközelebb is megcsinálni ugyanazt, amiért most büntetésben ül úgy, hogy azt ne vegyék észre.”
Bár mindhárom állítás negatív, a harmadikból az is egyértelműen kiderül, hogy a büntetés nem hatékony, a gyerekek pont azt nem tanulják, tapasztalják meg belőle, amit mi, szülők annyira szeretnénk: a tetteik valós következményeit. A büntetés esetében az, amit a gyerek tett, és maga a büntetés nincs egymással közvetlen ok-okozati viszonyban. Verekedtél a testvéreddel, ezért nem mehetsz délután biciklizni. A kettőnek semmi köze egymáshoz, ráadásul a kisebbek még időben sem tudják összeilleszteni a helytelennek minősített viselkedést és az érte járó büntetést.
“A tréningeken azt tapasztaltuk, hogy szinte minden szülő azt mondja, a büntetés nem működik, szükséges rossz csupán. Egy minta, amit ismerünk, megszoktunk, de nem tudunk mást helyette. A tréningek Adele Faber, Elaine Mazlish Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje című könyvének technikája alapján segítenek a szülőknek gyakorlati feladatokkal elsajátítani egy ilyen kommunikációs formát. Ez amellett, hogy nagyban megkönnyíti a hétköznapokat, teljesen más jellegű viszonyt hoz létre a szülő-gyerek kapcsolatban. Hosszú távú hatása pedig az lehet, hogy a már kicsi korban együttműködően nevelt gyerekek együttműködő, jól kommunikáló felnőttekké válnak.”
Működjünk együtt!
“A büntetés hatására a gyerek azt érzi, ő mindenképpen rossz, a szülő pedig frusztrálttá és tehetetlenné válik. Mindketten rosszul jönnek ki a helyzetből – folytatja Erika. – Ha együttműködő módszerrel próbáljuk megoldani a szülő-gyerek konfliktust, akkor a gyerek azt érezheti, részese a saját életének, vannak lehetőségei, döntéseket hozhat. Persze felmerül a kérdés, ráhagyhatunk-e döntéseket egy háromévesre, de egyrészt ezt is meg kell tanulni, másrészt mi, felnőttek sem döntünk mindig jól, illetve nem mindig tudjuk előre, hogy jól fogunk-e dönteni.
Természetesen olyan döntési helyzeteket kell kínálni a gyereknek, amit megért. Ismerős életkép lehet, hogy este, amikor vége a játéknak, indulna az esti rutin, a lakás csata utáni képet mutat, gyerekjátékok, ameddig a szem ellát, ám az erre teljesen alkalmas gyerekünknek esze ágában sincs elpakolni. Kezdődik az alkudozás, a nyűglődés, rosszabb esetben a hiszti. Aztán végső érvként jön a jól bevált büntetés, vagy annak kilátásba helyezése: »Ha nem indulsz el most a kád felé, nem lesz mese!« A mese megvonása komoly szempont, így a kisgyerek – ha elég határozottan beszélünk – általában elkezd pakolni.
Mit javasol ehelyett az együttműködő nevelés? »Ha nem pakolod el a játékokat, sajnos nem jut majd idő mesére, mert anyának kell pakolnia, miután te lefeküdtél, és azzal lesz elfoglalva.« A különbség csekély, a hatás mégis teljesen más” – vallja a szakértő, hiszen a második esetben nem büntetésről, hanem következményről beszélhetünk.
Döntsön ő?
Érdemes lenne a következőket megfontolnunk. Mondjuk el a gyereknek az érzéseinket:
“Nagyon zavar, ha…”
“Rossz érzés nekem, ha azt látom, hallom…”
Mondjuk el, mit várunk tőle. Ahogy a felnőttek, a gyerekek sem gondolatolvasók. Van, amikor úgy gondoljuk, hogy igazán tudhatnák, de az a helyzet, hogy nem tudják.
Hagyjuk dönteni!
Előfordul, hogy ezt mind kipróbáljuk, és úgy érezzük, semmi hatása. Nos, a fenyegetőzés akkor sem segít. Érdemes olyan következményt említeni, ami valóban bekövetkezhet. A választási lehetőséget kínáló részből következik, hogy a gyerek választ, nekünk pedig alkalmazkodnunk kell ehhez.
Ha felvázoltuk, mi az, amit választhat, és ő döntött, nekünk is érdemes ragaszkodnunk a jelzett következményhez, mert így nyer értelmet mindaz, amit mondtunk. A legfontosabb azonban csak most következik. Ha tudjuk, hogy a büntetés nem működik, és azon vagyunk, hogy elkerüljük, az már fél siker. Ne akarjunk tökéletesek lenni, nem vagyunk robotok, akik át tudják programozni magukat, és egy adott időponttól kezdve a megfelelő módban működnek. Nekünk is lehetnek jobb és rosszabb napjaink, mint bárki másnak. Ha elnézzük a gyerekünknek, hogy sokadik figyelmeztetésünk ellenére is megtesz valamit, nézzük el magunknak is, ha nem vagyunk mindig az általunk elképzelt “tökéletes szülők”.
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
