Az egész azzal kezdődött, hogy bő egy év közös történet után úgy döntöttünk a párommal, itt az ideje magasabb szintre emelni a kapcsolatunkat. Most nem mennék bele a dolog romantikus, érzelmi vonatkozásaiba – az egy másik cikk témája. Maradnék az esemény logisztikai oldalánál, az összeköltözésnél. Amikor kimondtuk, hogy meglépjük a dolgot, nagyon boldog voltam. De azt is pontosan tudtam, hogy lesz pár nap, ami rendesen próbára fogja tenni a türelmünket. Mert a költözés óhatatlanul pokoli tapasztalatokkal jár.
1. A szervezés kész horror
Ami elméletben pofonegyszerűnek tűnik, az most lehetetlen küldetés. Mert nincs olyan költöztető, akinek a kocsijába beférne a 2 méter magas hűtőd, amikor meg végül találsz, akkor kiderül, hogy nem tudod megfizetni az óradíját. Aztán ha találsz egy rendes brigádot, akkor is még csak az első lépést tetted meg a végcél felé. Kínlódtok az időpont-egyeztetéssel – tuti, hogy az első kitűzött dátum meghiúsul. Nem tudsz kartondobozt szerezni, mert az egyik helyen pont elfogyott, a másikon meg vannak, de annyira gyatra állapotúak, hogy már a kétkötetes értelmező szótár végzetes csapást mérne rájuk. Venni lehet – naná. Ezer forintért két darab. És mire elég kettő? Semmire. Sőt kénytelen vagy ráébredni, hogy a világ összes doboza sem lenne elég. De legalábbis tuti, hogy mindet csordultig tudnád tölteni. És akkor el is érkeztünk az első nagy felismeréshez:
2. A tárgyak gonoszak
Amikor eljön a perc, hogy az évek alatt felhalmozott ruhákat, edényeket, csetreszeket összepakold, ráébredsz, hogy minden korábbi meggyőződésed ellenére állati gazdag ember vagy. Már ha ezt a gazdagságot a fellelhető holmik mennyiségében számoljuk.
Tonnaszámra kerülnek elő dolgok, melyekről már réges-rég megfeledkeztél. A skála kópés kulcstartó, a nyolcadikos irodalomkönyved, anyukád rozsdás nokedliszaggatója, és a valaha – neked legalább is feltétlenül – kincset érő telefonzsinór karkötő-kollekció, amitől semmi pénzért nem válnál meg. Aztán szép lassan rájössz, hogy muszáj lesz szelektálni, ha azt akarod, hogy te is beférj az új otthonodba, ne csak a kacatjaid. És akkor elkezded gyakorolni az elengedés művészetét. A megtelő szemeteszsákok láttán diadalmasan konstatálod, hogy a lélektani próbát kiálltad. Legalábbis az elsőt…
De aztán jön is a következő trauma. Vannak dolgok – nem sok, csak az a pár, ami a szívednek legkedvesebb –, amelyeket becsben tartasz, gondosan becsomagolsz száz réteg újságpapírba, húsz méter fóliába, hogy véletlenül se sérüljenek. Na, ezektől is jobb, ha elbúcsúzol. Ha kipakolásnál megkönnyebbülten tapasztalod, hogy épségben sikerült átmenekíteni őket, akkor se örülj nagyon. Legkésőbb az első mosogatásnál tuti, hogy ripityára törnek.
És ha ez nem lenne elég, akkor ott vannak még a tárgyak, melyek soha többé nem kerülnek elő. Ezek többnyire hivatalos papírok, személyi okmányok, kulcsok, nyugták, jótállási jegyek. Csupa olyan dolog, melyek pótlása rengeteg macerába, időbe, utánajárásba, és nem utolsósorban pénzbe kerül. Törődj bele, hogy ezt sem úszhatod meg. Pont úgy, ahogy a kisebb-nagyobb baleseteket sem. Mert:
3. Vér fog folyni
Olyan nincs, hogy ne vágja be csontig az ujjadat egy kartondoboz széle, ne verd bele a fejed a frissen felcsavarozott polc sarkába, ne menj neki az asztal sarkának. Újra és újra. És a sort a végtelenségig lehetne folytatni. Nincs mit tenni, meg kell barátkoznod a gondolattal, hogy a lakóhelyváltás járulékos költségeit leukoplaszt és a látható bőrfelületünk nagy részén éktelenkedő kék-zöld foltok formájában fizeted meg. És persze rengeteg tisztítószerben.
Ha ugyanis eddig nem jöttél volna rá, most végképp megtanulod: az életed nem más, mint porszívózás, felmosás, mosogatás, csutakolás soha véget nem érő körforgása. Hiába dolgozol virradattól napnyugtáig, reggelre úgyis megint poros lesz minden. És újra termelsz egy halom szemetet, szutykos ruhát, és a hajad is csimbókokban lóg a piszoktól. A tested sem barátod többé. Olyan helyeken van izomlázad, ahol nem is feltételezted, hogy izom létezik egyáltalán. Sajog mindened tokától bokáig, alig élsz, levegőt venni is fáj. De aztán szép lassan, ahogy telik az idő, fogynak a zsákok és a dobozok, pislákolni kezd benned a remény. Mert már látszik a dolog vége.
Aztán, amikor végre eljön a pillanat, az utolsó mécsestartó, porcelándísz, fénykép is a helyére került, zombiként rogysz le a vadiúj, pihe-puha kanapéra, hogy kipihend az elmúlt napok rád mért kínjait. Körbenézel, és egy pillanatra eltölt az elégedettség csodálatos eufóriája. Megcsináltuk, készen vagyunk. Kezdődhet az új élet.
A baj csak az, hogy nem sokáig férünk el egy ekkora lakásban. Hamarosan kénytelenek leszünk nagyobba költözni…
