“A halállal bátran nézett szemközt, temetésire minden előkészületet megtett. Sírhelyét kijelölte, koporsóját molnárjával maga előtt készíttette el. Halotti ruháját megvarratván felöltözött, s koporsójába befeküdt, de rövidnek találván, mást csináltatott. Torára ökröket, sertéseket hizlaltatott. A torra egybegyülendő hatszáz szegény megvendéglésire kalányoscigányaival maga szobájában nehány napig kisebb-nagyobb fatekenyőket, tálakot, tángyérokat, kanalakot faragtatott. Utolsó napján reggel egy kövér sertést öletett, behozatá ágya eleibe, és itt takaríttatá fel. Nőttön növekvő nyugtalanság közt siettetvén a mészárost, mert érzi, hogy mindjárt kifogy az időből… Egy óra múlva megszűnt élni” – e szavakkal emlékezik vissza Újfalvi Sándor erdélyi nemes, atyja 1830 körül bekövetkezett halálára.
Szép elmúlás
Erre mondják azt: “az úr a pokolban is úr!” De vajon mi más olvasható ki a fenti idézetből?
“Például az, hogy az öregkorban bekövetkező szép halált a 19. században még az élet természetes részének tekintették: feladatnak a kötelezettségek hosszú sorának végén, amelynek tisztességgel meg kellett felelni” – szolgál magyarázattal Fónagy Zoltán történész, akit arra kértem, kalauzoljon végig az ember halálhoz való viszonyának változásán, a polgárosodás kezdetétől napjainkig.
Az emberek haláluk közeledtét érezvén igyekeztek elrendezni ügyes-bajos dolgaikat, számba vették jószágaikat, és idejében megírták a végrendeletüket. Némelyek, mint az idézetben szereplő erdélyi nemes úr, még a koporsót is elkészíttették, kijelölték nyughelyüket – ki-ki a társadalmi állásának megfelelőt –, rendelkeztek a temetésük módjáról, sőt még arról is, melyik ruhájukat szeretnék viselni az Úr színe előtt. Majd annak rendje és módja szerint elbúcsúztak a szeretteiktől, és igyekeztek kibékülni haragosaikkal is. Megnyugvással álltak tehát életük utolsó nagy felvonása elé. Túlnyomó többségük az otthonában, családja körében távozott az élettől, és hozzátartozóik, ügyelve, hogy közösségük hagyományait minden apró részletében betartsák, temették el őket. Az előírásokkal mindenkinek tisztában kellett lennie, egyrészt mert maguknak kellett gondoskodniuk róla, hogy hozzátartozóik megkapják a méltó végtisztességet, másrészt kinek-kinek fel kellett készülnie rá, hogy majdan szembe tudjon nézni a saját halálával. A temetés jelentette az életút záró rítusát. Ezekre az ünnepélyes szertartásokra azért van szükség, hogy életünk legfontosabb mérföldköveinek, mint a születés, a házasságkötés vagy a halál, jelentőséget adhassunk. A búcsú, a gyászszertartás szerepe ugyanakkor az is, hogy segítséget nyújtson a hátramaradottaknak a veszteség feldolgozásában. Erről tanúskodik Podmaniczky Frigyes 1833-ban kelt naplóbejegyzése:
“Atyám halálos ágyán, midőn anyánktól s tőlünk, gyermekektől búcsúzott, élőszóval meghagyta, hogy temetése legyen egyszerű, és hogy szónoklatot csakis Kalchbrenner pesti német lelkésznek van megengedve felette tartania… – Atyám halálos ágyán mondott eme öntudatos szavai nagy s maradandó benyomást hagytak hátra gyermeki kedélyemben. Azon nyugalom, mellyel mindazt élete végpercében elmondotta, a halálról való ijesztő képzelmet lelkemről örökre elűzték. A halál fogalma elvesztette rám nézve a rettenetesnek benyomását, s inkább egy öntudatos, kedélyes és sokat jelentő búcsúnak vette föl szerepét.”
“Az Isten úgy rendelte”
“Elhervad a rózsa, lehull a levél! / Ezért születünk hát, ez az életi cél? / Csak eddig a pálya, semmi se tovább, / Vagy itten az ember csak öltözik át?” Vajda János szavaiból nyilvánvalóan kitűnik, hogy a régi kor emberét is gyötörték kétségek a túlvilág létezését illetően. Ám alapjában véve a 19. században még mély vallásosság hatotta át az emberek többségét. És ez az, ami halál esetén az igazi megnyugvást jelentette. Ha idős, ha fiatal távozott az élők sorából, a hozzátartozók azzal vigasztalhatták magukat, hogy “az Isten úgy rendelte, bele kell nyugodni”. A szülők például csecsemőiket majdnem minden fájdalom nélkül temették el. Nem szívtelenségből, hanem mert mindennapos eset volt, másrészt meg úgy gondolták, a gyerek “jó helyre kerül, nem lesz baja az életben”. Legfeljebb rá emlékezvén ugyanazt a nevet adták a legközelebb születendő babájuknak is. Így fordulhatott elő, hogy az anyakönyvekben egy család alá akár három “Ferike” is be legyen legyezve. Az emberek haldoklókhoz való viszonyulását remekül tükrözi a következő, kiegyezés korabeli néprajzi beszámoló:
“A betegeket különösen az asszonyok szívesen látogatják, és kaláccsal vagy valami jó friss kenyérrel kínálgatják. Imádkoznak vele, miközben egynémely része biztatja a felgyógyulással, másik része pedig búbos padkáján ülve hangosan beszéli el a vele történt szomorú eseményeket, hogy az ő apja, anyja testvére vagy férje szintén ily betegségben halt el! Igen szépen eltemették, sokan voltak a temetésen… Ilyenkor a beteg nagyokat sóhajt, meggyónik, megáldozik, és midőn a haldoklók szentségével is elláttatott, egész nyugodtsággal várja halálát. A vallás ezen utolsó szertartása oly balzsam a betegekre nézve, hogy nem lehet filozófust képzelni, ki a halált nagyobb nyugodtsággal tudná bevárni.”
Virraszt a család
Mit is jelentett a gyakorlatban a “végtisztesség megadása”? Hiszen manapság ezt már a legtöbbször kórházi ápolók és temetkezési vállalkozók végzik el helyettünk. Először is a halottat a szerettei megmosdatták, majd ünneplőruhába öltöztették, és felravatalozták a lakószobában. Senkit nem zavart, ugyanúgy főztek, ettek mellette, mint máskor. 48 órán belül nem szabadott eltemetni, mert azt tartották, ennyi idő alatt bizonyosan kiderül róla, hogy nem tetszhalott. Bár az 1876-os közegészségügyi törvény elrendelte, hogy a halál beálltát minden esetben halottkémnek kell megállapítania, a szabály érvényben maradt. Az évszaktól függött, mennyire siettek a temetéssel, nagy hőségben természetesen igyekeztek minél előbb letenni a koporsót a sírba. Amíg azonban az elhunyt teste otthon volt, éjszakánként virrasztottak fölötte, a tehetősebb családok még siratóasszonyokat is hívtak:
“Dicsérni szokták azon nőt, ki szépen tud a koporsó felett sírni, azaz ki zokogásai közt jól tudja elénekelni az elhaltnak életbeni becsét, a nagy veszteséget és jövőre siralmas hiányát. (…) A tor röviden, csendesen tartatik. A magyarságnál a rokonok, szomszédok hoznak össze étneműket, a tót vidékeken a megszomorodott család vendégel kenyér és pálinkával” – jegyezték fel 1867-ben a Gömör megyei temetési szokásokról.
A Somogy megyei Csököly községben talpig fehérben virrasztják a halottat
A halál elszemélytelenedése
Mi lehetett az oka, hogy az évezredes hagyományok dacára a 19. század második felében kezdtünk eltávolodni életünknek ettől az utolsó, meghatározó élményétől?
“A folyamat összefügg a városiasodással és a modernizációval – világosít fel Fónagy Zoltán. – A vallásosság gyengülése és a polgári családi élet bensőségessége egyaránt hozzájárult, hogy a modern ember egyre inkább drámai, elfogadhatatlan eseménynek érezze a szeretett hozzátartozó elvesztését. Ebben a közegben a halált sem a haldokló, sem a környezete nem fogadta már a régi belenyugvással. Ugyanakkor a halál »normális« színtere még sokáig a családi otthon maradt. Kórházban csak a legszegényebbek és az elhagyatottak fejezték be életüket. A haldokló ágyánál azonban – szemben a hagyományos társadalommal – már csak a legszűkebb család volt jelen. A polgári illem szerint a nagybeteget »látogatásokkal zaklatni nem tanácsos«. A természettudományos ismeretek terjedésével ráadásul a holttestben egyre inkább a fertőzés forrását látták, ezért a nagyvárosi temetőkben halottasházak épültek. Itt kellett felravatalozni a járványos megbetegedésekben elhunytakat és a szűkösen lakó családok halottait. Egyelőre azonban még messze volt a halál elszemélytelenedése! Az majd csak a 20. század fogyasztói társadalmában válik jellemzővé. Hiába rendelte el például a főváros 1879-ben, hogy a szoba-konyhás lakásban élők halottait azonnal a halottasházba kell vinni, a szegény családok – zömmel még vidéken született generációi – nem engedtek a »megszégyenítő« rendelkezésnek. Család, albérlők, ágyrajárók ugyanazon asztalnál étkeztek, ahol a koporsó állt. 1912-ben még csak minden ötödik budapesti halottat szállították hullaházba!”
“Nagy emberek” temetése
1870 körül aztán megjelentek Budapesten a piaci alapon működő, professzionális temetkezési vállalatok. Ezek alakították ki szép lassan a gyász városi, polgári illemszabályait. Remek “marketingesekkel” dolgoztak, a szolgáltatás hamarosan mindenre kiterjedt a partecédulától a temetés társadalmi álláshoz illő külsőségein át a részvétnyilvánítás etikettjéig. Ekkoriban történt az is, hogy a “nagy emberek” temetései – Batthyány Lajos, Deák Ferenc, Arany János vagy Jókai Mór gyászszertartása – a közélet hatalmas, az egész fővárost megmozgató, színházias külsőségek között zajló rendezvényeivé, afféle látványosságokká váltak. Kossuth Lajos 1894. április 1-jei búcsúztatását például így festi le egy pesti szemtanú:
“A Kerepesi út nem csak lenn volt tömve emberrel, hanem tömve volt minden erkély, minden ablak, a bolthelyiségekből készült tribünök, az épülő házak állványain alakított ülőhelyek, sőt a padlásablakok, a tilalom ellenére a veszedelmes párkányok, tetőjárók is. Az erkélyekért és az ablakokért nagy árakat fizettek. Az utolsó órában hordókon, asztalokon, kecskelábakon, létrákon is rögtönöztek nézőhelyeket, afféle mozgó tribünöket, de szerencsére nem történt semmi baj.”
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
