A baráti körömben olykor szóba kerül, hogy milyen pályát választanánk, ha újra kamaszok lennénk, és néha bizony magunkat is meglepjük. Bár mind szeretjük a munkánkat, sokunkban felötlik, hogy ha a cél ugyanaz is, egy másik odavezető utat próbálnának ki.
Bár még csak a gyermeki oldalon éltem, tudom, hogy nem könnyű szülőnek lenni: egyszerre szem előtt tartani, hogy a gyerek azt csinálja, amit akar, és közben ne ártson magának. Akár arról van szó, hagyjuk-e, hogy végigegyensúlyozzon az óriási mászóka tetején, vagy hogy olyan szakmát válasszon, amiről azt sem tudni, hogy eszik-e vagy isszák, vagy garantáltan felkopik tőle az álla.
Emlékszem a szüleim riadt arcára, amikor én, a neves gimnázium örök strébere bejelentettem, hogy cukrász leszek. Olyan jövőképet vázoltak fel bepánikolt szüleim, amiből kiderült: menthetetlenül a vesztembe rohanok, ha a habzsákot választom a római jog helyett. Nem engedtek, úgyhogy kompromisszumként a bölcsészkarra mentem, ahol fantasztikus emberekkel találkoztam. De időnként eszembe jut, mi lenne, ha egyszer belevágnék. Mint ahogy a Zazzi tulajdonosai tették, vagy ahogyan hallani kiégett, fásult menedzserekről, amint pékségben, lovászatban találják meg rég elvesztett önmagukat. Egyik kolléganőm fodrász akart lenni, és még most is érezni, milyen hevesen akarja – amennyire ismerem, fog ő még az ollójával csattogtatni, én meg az elsők között leszek, aki a székébe ül. Hallottam olyanról is, aki az egyetem mellett szakmát tanult, és csodálom az akaraterejét, kitartását, meg azt a biztonságérzetet, amit a több lábon állás adhat.
Vagy pénzed lesz vagy boldogságod?
Ez itt a kérdés, már ha kérdés egyáltalán. Konfuciusz mondta, hogy “válassz olyan munkát, amit szeretsz, és egy napot sem kell dolgoznod az életedben”. Ami jól hangzik, mert nem lehet büntetlenül elnyomni a belső hangot. Ugyanakkor a tartós elégedettséghez, a sok sikert adó karrierhez ez még mindig nem elég. Amit a Konfuciusszal dobálózó karrierguruk kevésbé hangsúlyoznak, az az, hogy a világ összes lelkesedése nem elég, ha a szenvedélyünkre a világ nem vevő. Nyilván tévedhet is a világ, elég, ha csak Van Goghra gondolunk, aki életében egy képet sem adott el állítólag, de azért viszonylag kevesen születünk Van Goghnak.
Az Új Nemzedék Jövőjéért Program kutatása szerint a 17-18 éves magyar fiatalok ma jobban félnek attól, hogy unalmas, középszerű munkát végeznek majd, mint attól, hogy nem is lesz munkájuk. Számukra minden korábbi generációnál fontosabb, hogy munkájuk ne csak pénzkereseti forrás legyen, hanem “szórakozást” is nyújtson. Az önmegvalósítást a mai fiatalok inkább a megélt élményekben, mint a megszerzett materiális javakban látják kiteljesedni. Tiszta hippinemzedék, az viszont milyen üdítő, hogy a siker mércéje az értékrendjükben nem csupán a pénz és a hatalom. Nekik hála, talán a siker definíciójába beletartozik majd a szellemi-lelki jóllét, a megszerzett tudás fontossága és az a képesség is, hogy adni tudjanak.
Az is világos, hogy egy fiatal továbbtanulása, szakmaválasztása nem egyedül a kamasz, és nem egyedül a szülők döntése, de ettől még nem lesz könnyebb. Az ráadásul még nehezen megy, hogy ne szakmákban gondolkozzunk, hanem személyiségvonásokban és képességekben. Hogyan lehet elérni, hogy egy tinédzser ne a csillogó és becsapós felszín alapján döntsön jövőbeni foglalkozásáról? Emlékszem, a Szex és New York vagy az Ördög Pradát visel után mennyi lány akart újságíró lenni! Később pedig elkerülhetetlen a frusztráció, hogy a kiválasztott pálya nem azt nyújtja, amire valóban vágynának, és amihez igazán értenek.
Amúgy az szintén a tavalyi kutatásból derül ki – és valós életből vett tapasztalatból is –, hogy a mai 17-18 éves fiatalokra egyszerre jellemző az önismeret és a tájékozottság hiánya. Megfejelve azzal, hogy amúgy is nyomasztó arról dönteni, mivel akarnak az elkövetkező években foglalkozni. Merthogy nincsenek életfogytig egyetlen szakmára ítélve. Tulajdonképpen nem is pályát választanak, hanem divatos szóval élve életpályát építenek és hasznos, versenyképes tudást szereznek, nem papírt. Nem az számít már csak, hogy egy szakma milyen anyagi biztonsággal és társadalmi megbecsültséggel jár, hanem az is, mennyire lehet az ott megszerzett tudást, képességeket máshol alkalmazni, ha bármilyen okból pályát módosítanak. Az olyan kiábrándult szülőről, aki nem tud tanácsot adni gyerekének, mert szerinte úgyis az érvényesül, aki pucéran mutogatja magát, vagy jó helyre van bekötve, vagy lop, csal, hazudik, most inkább nem is beszélnék, de van ilyen.
Az egyiknek sikerül, a másiknak nem
Egyik barátomat kitagadta a családja, mert többgenerációs orvosdinasztia sarjaként egy év után otthagyta az orvosi kart, és bölcsészkarra ment. Egy másiknak viszont, budai bankárcsalád sarjának, engedték, hogy tanár legyen, bár diplomaosztás után kapott lakást, autót és egy rakat pénzt is – mert tanári fizetésből ezekre aligha futná. Ahogyan nyilván olyan példát is találnánk, hogy a szülők eldöntötték a gyerekük helyett, hová menjen, és láss csodát, a gyerek szereti, amit csinál.
Na igen. Konfuciusz azt is mondta, hogy “ha az ember előre ismerné a jövőt, sohasem merne tovább menni az élet útján”.
