A zalaegerszegi kertváros négyemeletes házaira most borul rá a november esti ködpaplan. Hirtelen süket csönd lesz, az ember azt gondolná, szellemvárosban jár, holott még csak öt óra. Hacsak… a gyerekhangok a művelődési ház felől érkeznek, elindulunk abba az irányba. Belépve egy pillanatra minden arc felénk fordul, aztán zajlik tovább a késő délutáni nyüzsgés. Az utolsó ajtó mögött megleljük jövetelünk célját, az Egyszülős Klubot. A teremben a háromévestől a tizenkét évesen át a szülőkig mindenki elmélyülten rakosgatja a puzzle-t, lépked a színes bábukkal, vagy épp igyekszik kikerülni a Tabuban a tiltott szavakat.
Nem vagy egyedül!
“Foglaljanak helyet! – invitál beljebb Salamon Györgyi, a klub alapítója, az Egyszülős Családokért Zalai Krízisközpont Alapítvány elnöke. – Nem valami kényelmes környezet, de a célnak ideiglenesen megfelel. A lényeg, hogy nem kell fizetnünk érte.” “Ez már a negyedik helyünk” – teszi hozzá a munkatársa, Riz Szilvia, akiről rövidesen kiderül, hogy ő a klub jelenlegi vezetője, maga is gyermekét egyedül nevelő édesanya.
“Amikor én idekerültem, már annak is tíz éve, egy bölcsődében tartottuk a klubdélutánokat. Azt szerettük legjobban. Az udvarra kicsaphattuk a gyerekeket, mi pedig ezalatt lazíthattunk egy kicsit. Legalább arra a néhány órára nem éreztük annyira egyedül magunkat! Én legalábbis nagyon elszigetelten éltem akkoriban. Se időm – hiszen munka mellett még főiskolára is jártam –, se energiám nem maradt kimozdulni, hogy egy kicsit magammal foglalkozzam. Erre nyújtott lehetőséget ez a klub. Nagyon hálás vagyok Györgyinek, akkor még ő volt a vezető, és mint valami segítő tündér, úgy ült közöttünk azokon a délutánokon.”
Az Egyszülős klub alapítója – Salamon Györgyi
“Azért persze nem akárkit fogadunk magunk közé – veszi vissza a szót az elnöknő. – Előbb egy alapos elbeszélgetésen vesznek részt az édesanyák, amin felmérjük, túl vannak-e már a válást követő krízisen, képesek-e építő jelleggel hozzájárulni a klub életéhez. Ha nem, akkor a klubon kívül igyekszünk segíteni nekik. A Gyermekjóléti Szolgálaton keresztül biztosítunk számukra pszichológust, ha kell ügyvédet, én magam pedig végzett mediátorként szívesen tartok egyéni tanácsadást a szülőknek.
Tíz évvel ezelőtt a Kapcsolat Alapítvány munkatársaival úgy láttuk, a válásuk után gyerekeikkel magukra maradó, a történtek által sokszor traumatizált édesanyák és édesapák szinte semmilyen lelki segítségre nem számíthatnak. Márpedig erre egy támogató közösség a legalkalmasabb. Ez lett Zalaegerszegen az Egyszülős Klub. Itt megélhetik az anyák és az apák, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal, segítünk nekik megerősödni és újrakezdeni az életüket.
Szeretnénk, ha a programjaink során önvizsgálatot végeznének, felépítenék az önbizalmukat, így újra harmonikus nőnek és férfinak éreznék magukat. A végső cél az, hogy minél előbb párra találjanak, mert a gyerekeiknek az a jó, ha egész családban nőnek fel. A klub tehát elsősorban a gyerekek érdekeit tartja szem előtt. Persze megerőszakolni senkit nem lehet. A jelenlévő »kemény magból« is csak néhánynak sikerült újra családot alapítania.”
Humorral, derűvel
Végignézek a kemény magon. Hatan-heten lehetnek, holott máskor állítólag tizenöten is össze szoktak gyűlni. Hiába, hideg, barátságtalan este van, senki nem szeret ilyenkor kimozdulni. Szemben velem egy negyven körüli, markáns arcú nő ül, ölében egy eleven háromévessel. Mellette egy fiatalabb szőke mama, aki odaadással figyeli őket.
“Barátnők?” – kérdezem.
“Igen, látszik? – kérdez vissza nevetve Kata, a gyereket pesztráló nő. – Együtt nőttünk fel Irénnel, az én gyerekeim már kamaszok, és most élvezem, hogy Irén kisfiával újra babázhatok. Szeretek itt lenni, pedig hat évvel ezelőtt, amikor csatlakoztam a klubhoz, még nem is voltam elvált. Csak láttam, hogy Laci bácsi – egy zseniális önkéntes, aki sajnos már nincs velünk – a játszótéren fogócskázik a gyerekekkel, és odamentem hozzá: »Mi is beállhatunk?« A tízéves lányom végül annyira megszeretett itt, hogy még idén nyáron is elment a klubtagokkal táborozni, pedig már 16 éves. A fiam inkább focizik, meg időközben ki is nőtte ezt a korosztályt. Györgyi bevett engem is a klubba, szociális alapon. Akkoriban se munkám, se pénzem nem volt, még azok a gyerekruhák is jól jöttek, amit az anyák csereberéltek egymás között. Azóta »bulifelelőssé« nőttem ki magam, szilveszterkor a »kivert kutyák« hozzám jönnek fel, hogy mégse egyedül búcsúztassák az óévet… Sok rosszat megéltem, közben el is váltam, de nem vagyok az a típus, akit két vállra fektet az élet. Igyekszem humorral, vidámsággal elütni a dolgokat. Most is huszonhat pasival dolgozom együtt, és úgy látom, elfogadnak. Azt tapasztalom, hogy őket, ha lehet, még jobban meggyötri a válás, mint a nőket. Sokan közülük borzasztóan megtörtnek tűnnek…”
Kata Irén kisfiát pesztrálja – segítenek egymáson az anyák
“Hát szervezz meg velük egy bulit! Hátha… – szól közbe a barátnője, és kezdeményezését hangos ováció fogadja. – Jólesik néha az embernek kicsípni magát és elmenni táncolni egyet, nem igaz? Még akkor is, ha történetesen nem jön össze semmi. Ide a klubba most már szinte csak nők járnak, ami persze időnként nagyon jó, mert minden gondunkat-bajunkat megoszthatjuk egymással. Én már nyolc éve tag vagyok, még a két és fél éves Laura lányommal kezdtük, aztán itt ragadtunk. Akkor sem maradtam el, amikor már az új családomban éltem. Sajnos az a kapcsolat sem sikerült! – sóhajt egy keserveset Irén, és lemondóan legyint. – Viszont itt van nekem a kicsi Adrián. Ebben a klubban erőt adunk egymásnak, és nekem most nagy szükségem van erre.”
“Mi jelenti a legnagyobb segítséget?”
“A beszélgetéseken kívül? Például a nyári táborok – feleli az asszony felélénkülve. – Én semmilyen tábort nem tudnék a gyerekeimnek kifizetni, de az alapítványnak szerencsére csak az önköltséget kell. Így mégis egy kis élménymorzsához jutnak a gyerekeim. Nagyon tetszett, hogy a táborban ezúttal családokat alkottunk. Volt velünk négy férfiember, önkéntesek meg apukák, akik választottak közülünk anyát, nagymamát, nagynénit, gyerekeket, és egy héten át azt játszottuk, hogy igazi család vagyunk. Láttam a gyerekeimen, mennyire hálásak a pótapukának a figyelméért. Sajnos ebben otthon nem lehetett részük. Laura, gyere ide, mesélj egy kicsit te is!” – szól oda a kislányának.
Kellenek az élmények!
Laura gyönyörű, 12 éves tinédzser, a felszólítás hallatán egy kicsit vonakodik, aztán gondol egyet, és mégis abbahagyja a karkötőfonást. Kecsesen feláll és odaül a mamája mellé.
“Klassz nyár volt! – mondja álmodozón, aztán először akadozva, majd egyre inkább belelendülve emlékezni kezd. – Apa, vagyis Zarka Gábor bácsi is velünk együtt főzött, én banángolyókat készítettem, aztán megtanított minket, gyerekeket kosarazni, meg levitt fürödni a Balatonra. Kicsit hideg volt a víz, de azért remekül szórakoztunk. A legnagyobb élmény mégis az éjszaka volt. Négy testvér egy szobában! Összetoltuk az ágyakat, és óriásiakat párnacsatáztunk, meg dumáltunk. Így aludtunk el… A tábor végén szerveztünk egy hastáncelőadást a barátnőimmel, azután anyuék is előadtak valamit. Aznap este volt a tábortűz is. Füstszagú lett tőle a hajam…” – felnevet, és puha mozdulattal végigsimít hosszú haján. – Jövőre is megyünk, ugye, anyu?!”
A mellettem ülő édesanya őszinte kíváncsisággal figyeli a kislányt. Szemében várakozás, remény tükröződik. Ő most otthon hagyta a gyerekeit, szabadkozik, hiszen még új itt, nemrég vált el, egyelőre ismerkedik a klubbal. De nyáron már részt vettek a táborozáson, és ő utána elragadtatásában ezt a levelet írta Szilvinek:
“Sziasztok! Köszönjük, hogy veletek tölthettük ezt a pár napot, és hogy befogadtatok minket. Itt sokkal szembetűnőbb volt, hogy milyen sérültek a gyermekeim. Zalán teljes ellenállása, és ahogy Márk mindenért sírva fakadt… Külön köszönet a négy férfinak, hogy a szabadidejét erre a táborra áldozta, ők itt duplán számítottak, hiszen a legtöbb családban a férfijelenlét hiányzik. Igyekszünk többet közöttetek lenni ezután, bár a péntekeket nem ígérem, de bármikor szívesen látunk bármelyikőtöket egy vacsira, beszélgetésre, ölelésre. Jó, hogy vagytok, vigyázzatok egymásra! Ági, Zalán, Márk.”
Ha generációk összeérnek – Laura és féltestvére, Adrián
A mosoly ereje
“Jó kis csapat vagyunk, na! – szögezi le elégedetten Szilvi. – Múltkor is felmásztunk a hegyre Reniékhez, és bográcsoztunk, dumcsiztunk, játszottunk késő estébe nyúlóan.”
“Ja, jöttél a kis tűsarkúdban, mert hegymenethez ugyebár az dukál” – csipkelődik vele Kata.
“Azért felértem valahogy – mosolyodik el Szilvi szégyenlősen –, nagyszerűen éreztük magunkat a fiammal. Egy kis kilépés a hétköznapokból. Jó is az! Martin egyébként időközben 18 éves lett, hamarosan egyetemre megy, és én újra szabad leszek. Nem mintha nem fájna érte a szívem, teljes szimbiózisban élünk mi ketten csecsemőkora óta. Tudom, hogy Györgyi úgy gondolja, túl szorosban is. Igaza van. De mit tegyek! Túl nehezen nyíltam, közben a sok gond közt nyilván meg is keményedtem. Amikor lett is volna alkalmam az ismerkedésre, visszakoztam, mert tudtam, hogy a fiam nem tűrne meg más férfit az oldalamon. Lehet, hogy rosszul tettem, de én végül is kiegyensúlyozott vagyok így. Ha baj volt a gyerekkel, mert az azért akadt bőven, a klubban segítettek. Egyszer pszichológushoz is elküldtek vele, mert annyira szorongott, amikor az iskolában alsóból felsőbe került. Hamarosan helyre állt a lelki békéje, és én máig hálás vagyok a segítségért.
Nappal keményen dolgozom ügyintézőként, utána pedig szervezem a klub programjait. Györgyi szinte minden fontos akciónkra tud pályázat útján pénzt szerezni, és az önkormányzat is támogat bennünket. Örökbe fogadtunk egy játszóteret, azt rendben tartjuk, fát ültetünk, szemetet szedtünk a kertvárosban, igyekszünk hasznossá tenni magunkat. Mára beépültünk a város életébe, a nagy rendezvényeinkre, mint például múlt szombaton a Társasjáték Nap, sokan eljöttek. A napokban készülődünk a Mikulás-ünnepségünkre, mindenki a maga készítette kis ajándékcsomagot hozza magával és adja át annak, akit húzott. Lesz süti meg forró tea is…”
“És sok mosoly!” – teszi hozzá Komáromi Mónika alelnök, és ő aztán valóban bővelkedik mosolyokban. Minden alkalommal itt van a klubfoglalkozásokon, egyszer még lázasan is eljött, hiába intették, hogy maradjon otthon nyugodtan. Egy elhivatott szociális munkás nem tesz ilyet, mondja, itt rá számítanak az édesanyák, várják, hogy végre valaki meghallgassa a bánataikat, örömeiket. Szilvi fiára például sokat vigyázott annak idején, szinte a pótanyukája lett…
“Vegyetek egy kis meggyes sütit! Vaníliaaromát is tettem bele” – kínál bennünket közben Németh Renáta. Nélküle nem működne a klub, állítja Szilvi. Ő az adminisztrátor, az ügyintéző, a mindenes, az önkéntesek gyöngye, aki már négy éve a háttérből lesi a klubtagok minden kívánságát. Most éppen a karácsonyi kézműveskedésre gyűjti az ötleteket, és a nyári táborban készült remek fotókat is ő küldte el nekem e-mailben.
Riz Szilvia, a klub vezetője szívesen látná az anyákat akár a lakásán is – jó barátnők
Itt törődnek velem
Apropó, kézműveskedés! Ez ügyben nem lehet megkerülni Gergely Juditot, aki csendesen üldögél közöttünk. Ruháján egy szembeötlő fa ékszer. “Teknősbéka?” – érdeklődöm. “Nem, kókuszdió. Egyébként hajcsat, csak most brossnak használom. A gyerekekkel is készítettünk hasonló ékszereket. Nem kell nagy dolgokra gondolni, gyöngyöt fűztünk, telefontokot varrtunk maradék anyagokból, ilyesmi. Fazekas az eredeti szakmám, szívesen csinálom, meg hát itt mindenki próbál a maga módján megvalósulni. A táborba ugyan idén nem mentem el, nem vagyok kimozdulós típus. A gyerekeim is már nagyobbacskák, és most itt ez a kicsi” – mutat az asztal alatt masírozó egyévesre.
“Az új házasságomból született – ömlik el az arcán a büszke mosoly. – Igen, én vagyok az egyik, akinek sikerült… Soha nem gondoltam volna! Amikor nyolc évvel ezelőtt betévedtem ide, még nagyon mélyen voltam. Frissen váltam, és nyomasztó anyagi nehézségekkel küszködtem. Rengeteget köszönhetek Györgyinek. Ő talán nem is tudja, hogy egy-egy mondatával, a figyelmével mennyit segített nekem. Itt az ember azt éli meg, hogy törődnek vele, és annál jobban semmi nem hiányzik…”
A diktafonom itt leáll, de talán nem is baj. A süti is elfogyott, a kicsik is egyre nyűgösebbek, Juditnak is lassan fürdetnie kell a fiát, Andrea családja meg talán már dobol a kanalával az üres vacsoraasztalon. A mai ülést ezennel berekesztem! – emelkedik fel vicces teatralitással az elnök, mi pedig fotós kollégámmal, Szász Marcival elbúcsúzunk. Nehezen indul az autóban a párbeszéd, végül ő, az apuka kezd bele: “Azért nem semmi, amit ezek az anyák végigcsinálnak..!”
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
