“Az én veszteséglistám legfájdalmasabb pontját a könyveim – főleg szakácskönyveim – jelentik. Tisztában vagyok vele, hogy az internet nagy találmány, és tele van ételreceptekkel, de elég sok drága darab volt köztük, amiket most is szívesen lapozgatnék. A regényekről kicsit másképp gondolkodom. A történetek szerintem megtalálják a gazdáikat, biztosan nem véletlen, ha másnál landolnak. Ez fordítva is igaz: az én polcaimon is parkolnak szakítások nyomán visszamaradt történetek. Egyik sem ok nélkül.”
“Alig múltam 18, amikor szakítottam az első szerelmemmel. A fiút az egész család befogadta, szinte családtag volt nálunk. Teljesen átlagos családból származó, jóképű budai srác volt. Ezt fontos hangsúlyozni, a kapcsolatunknak ugyanis úgy lett vége, hogy pénzt lopott a szüleimtől. Persze azonnal szakítottam vele. A történteken hosszú hónapokig nem tudtuk túltenni magunkat. A pénz egy részét visszafizette az édesapámnak, az összeg egy része azonban végleg elúszott. Az én igazi veszteségem tehát a bizalom volt, ráadásul mindez nem csak engem érintett érzékenyen. Nála maradt még néhány személyes tárgyam is, amit sokáig bántam, de többet ért a tudat, hogy soha többé nem kell találkoznom vele.”
“Na, én vagyok az, aki inkább otthagy egy csomó mindent a volt pasijánál, ami ráadásul akkor sem kell, amikor ő visszaakarja adni. Az anyám tépi a haját, mert az évek során szinte egy komplett lakásfelszerelést veszítettem már el, a dohányzóasztaltól a lámpáig, a gyümölcscentrifugától a porszívóig, és még sorolhatnám… Múlt nyáron felhívott az egyik volt pasim, aki kb. 2-3 éve kerülgeti a cuccaimat. Közölte, hogy összepakolt mindent és azonnal áthozza, mert elege van az egészből. Áthozta, örültem, végül a ruhákat, bizsukat odaadtam egy gyerekotthonnak. Nem akartam őket látni, ha addig nem hiányoztak…”
“A fél könyváram, a fél ruhatáram, rádió, CD-k, tábla a tanításhoz, bicikli, aprósághegyek. Rengeteg holmit hagytam ott az előző barátomnál. Részben kényelemből, hiszen sokkal kisebb helyre költöztem. Másrészt szimpla hanyagságból. Mivel jóban maradtunk, a tárgyak egy része azóta visszaszivárgott hozzám, jellemzően azok, amikre éppen szükségem volt. Szegény pasit hol egy régi kedvenc kardigánom miatt hívogattam, hol azért, mert kellett a biciklim. Nemrég össze kellett pakolnia a házat, felhívott és megkérdezte, hogy »ugye akkor ezeket a régi göncöket kidobhatom«? Nagy megkönnyebbüléssel bólintottam rá, amiért nekem semmi dolgom nem volt már velük. A könyveimre persze mind igényt tartok, csak eddig nem volt elég polcom otthon. Szóval azokat nem adom, amúgy sem neki való egyik sem.”
“A volt pasimnak hol volt pénze, hol nem, emiatt az én fizetésemből éltünk – az ő lakásában. Apránként elkezdtük rendbe vágni a lakását, festettünk, szigeteltünk, ablakot és bejárati ajtót cseréltünk és vettünk egy új mosógépet is. Akkor nem nagyon foglalkoztam azzal, hogy a kiadások nyolcvan százalékát én fizettem, mert szerettem őt és hosszú távra terveztem vele. Aztán jött a feketeleves, kiderült, hogy összeszűrte a levet az egyik barátnőmmel, ami ráadásul fél év után derült csak ki. Összecsomagoltam és szó nélkül leléptem. A barátnőm pedig beköltözött hozzá abba a lakásba, amit az én pénzemen újítottunk fel. Ami a pénzemet és »befektetést« illeti, veszett fejsze nyele, soha nem tudta volna visszafizetni… Ez volt az én tanulópénzem.”
Biztosan nektek is vannak ilyen – akár tanulópénznek tekinthető – veszteségeitek. Ha van kedvetek, írjátok meg a történeteteket kommentben.
