Mesebeli ékszerek

Már az is, hogy a Törpe utcában lakik… De ez még lehetne véletlen. Persze tudjuk, véletlenek soha nem is voltak, és soha nem is lesznek, míg világ a világ. Csöngetek a borostyánnal befutott kapun, megyek föl a kopott ház kopott lépcsőin, és belépek… belépek a mesébe. Ami valóság, annyira valóság, amilyen kék az öreg kredenc, zöld és narancs a körbefutó szári a falon, piros a tapétára simuló hét szál méteres pipacs. Kilimpárnák a földön, színes csészék a konyhaasztalon. Kevés a tárgy, mégis, vagy talán éppen ezért, körbeölel az otthonosság. Kinyitja a szekrényajtót, ömlik a fény a sötétből… türkiz, zöld, kék, narancspiros selyemszálak gombolyagban, színes gyapjúhalmok, Indiát idéző, aranyszállal hímzett szárivégek tekercsben, gyöngyök, kövek, kristálygolyók, ismeretlen magok, termések finom dobozokban. Ez Trom Kata műhelye. Egyben életének fontos, sokára megtalált zuga. Nem mondja, de minden, aprólékos gonddal megválogatott és kiválasztott tárgy erről árulkodik. Meg arról, hogy amíg ideért, mennyi mindent engedhetett el.

Kisfiúk, mesebeli hercegek

Évekkel ezelőtt egy szőnyegboltban találkoztunk össze. Nem akármilyen szőnyegbolt volt ez, mesés keleti, főleg iráni kilimszőttesek borították a falakat és a földet, a sivatag nomád asszonyainak könnyből és nevetésből, örömből és bánatból szőtt csodái. Ezek között a csodák között állt egy lány. Sötét, ívelt szemöldök, finoman metszett orr, szép száj, kifejező, meleg szempár. Olyan volt abban az ismeretlen Keletet idéző környezetben, mintha maga is valami egzotikus világból érkezett volna. Talán így is volt. Készültem, hogy találkozzunk. Aztán elteltek évek, amikor nemrég egy hegyek közé ékelt, gyönyörű kis völgyben megismertem. Nyakékeket árult. Néhány kisfiú állt az állványa előtt, és szótlanul bámulták a selyemszálak közé szőtt drágaköveket. Sokáig. Aztán továbbsétáltak. Mintha nem is hegylakó kisfiúk, hanem mesebeli hercegek lennének. Azok is voltak. A kisfiúk mindig mesebeli hercegek. Ezt már Kata mondja. Ülünk a kék kredenc előtt a konyhában, hallgatom a történetet, amely több, mint a szavak és mondatok sora. Több, mint egy fiatal nő sorsának állomásai. Életek vannak mögötte és előtte, nagy játékok, bandázások a rákosszentmihályi kertben, a kertész nagyapa virágai és padlizsánjai, Sára nagymama süteményei és Sára nagymama elvesztése. Ott vannak a simogatások és a senki füle nem hallotta sírások mind. És az élet kínálta lehetőségek, a diákévek Tokióban, melyekért sokan irigyelték, de nem tudhatták, mennyi erőfeszítés és magány kellett ahhoz, hogy a felnövő Trom Kata gyöngén is erős tudott maradni.

A tokiói gimnazista

Négy év Japánban…
“Édesapám tudósító volt, az új családjával Tokióban élt. Én mamival és nagyapóval itthon. A szüleim megbeszélték, hogy nagy lehetőség lenne nekem, ha ott, Tokióban járhatnék középiskolába. Megtanulom az angolt és még sok mindent. Így is lett. Valóban, ma már az élet ajándékának érzem, hogy azokban az érzékeny években, tizennégytől tizennyolc éves koromig egy tőlünk teljességgel más világban éltem. És éppen Japánban. Hálás vagyok érte. De akkor, tizennégy évesen nem csupán országot és iskolát váltottam, de családot is. Talán ez volt a legnehezebb. Az iskola, ahová jártam, igazi kalandot adott. Majd hatvan nemzet diákjai jártunk oda, csak lányok, lányiskola volt, az egyenruha kötelező, mégis, első látásra színes társaság jött össze. Mindenki hozta a saját kultúráját, neveltetését. Ez végtelenül izgalmas volt. Talán ezért is, se vallás, se bőrszín, se semmilyen más kultúra nem idegen számomra. Nem hökkent meg, és nem állít meg. Sőt. Azt érzem, hogy egyek vagyunk, ember = ember. A nemzetközi iskola még valamit adott. A tudatot, hogy nem kell egybeolvadni. A magyar nyelv – akkor éreztem igazán – spirituális nyelv. Hallgasd: fel-hő. Felfelé visz, köze van a hőhöz, és szép, felhő… Mindenkinek volt valami hasonló csodája, de érezted, hogy mindenki megtartja a tengelyét, az egyéniségét, az igazodási pontjait, ezt őrizve találtuk meg a harmóniát. Egy tisztább, szeretetközpontúbb együttlét tudott létrejönni. És még valami, amit nem kell tanulni. A japánok között élve valahogy beleivódik a sejtjeidbe élőnek és élettelennek a tisztelete. Úgy hajolnak meg, úgy adják az asztalra a teát, úgy fogják kezükbe a tárgyakat, hogy tudják, egy kőnek is lelke van. Egy asztalnak is. A hangyának is. Ez belém rögzült. Az is, hogy nem tisztelem a hierarchiát, nem fogadom el és nem tudok alkalmazott lenni. Szívem-lelkem beleadom minden munkába. A kilimboltban is úgy éreztem, minden szőnyeghez közöm van, az enyém… pedig nem volt az!”

Utazás, ágytakaróval

Hazajőve angolt, művészettörténetet, kulturális antropológiát tanul, később tanít is, főként az általa megfogalmazott tér-lélek-tant. Közben újra kalandok váltják egymást. Egyéves ösztöndíjjal Portugáliába megy, egy kis bőrönddel és egy hátizsákkal indul, élmények sokaságával tér haza. “Miközben szeretek néha elmenni, nagyon hiányzik az otthonom. A portugál út előtt átgondoltam, mire lesz leginkább szükségem. És varrtam egy színes meleg, puha ágytakarót. Ezt vittem magammal. Tudtam, hogy mindig adni fogja az otthont, ahogy a megfelelő pontra lerakott dolgok is biztonságot és rendet hoznak az életedbe. “
Az indiai utazásodnak is sok nyomát látni…
“Négy hónapot töltöttünk főként Rádzsasztánban és olyan helyeken, ahol textileket és törzsi ékszereket találni. December utolsó napján indultunk, és áprilisban jöttünk haza. Olcsó szállásokon laktam, helyi közlekedést használtam, ritka emberekhez jutottam el. Egy idős gudzsarati textilgyűjtőhöz például, aki csak rakta, rakta elém a gyönyörű, gazdag, régi hímzéseket – ott főleg hímeznek, selyem-, arany-, ezüstszállal – mintha meséket láttam volna textilbe varrva… Onnan hoztam a száriszéleket, ezeket a gyönyörű, csipke finomságú, ezernyi változatban készült hímzéseket. Mert a finom, leheletvékony pamutszári elszakad, elrongyolódik egyszer, de a széle megmarad. És ezt persze megmentik. Nézd, hihetetlen színek, minták, és mind kézi munka…”

Ékesség a nő oltárán

Nézem Katát, ahogy kipakol a konyhaasztalra. Nyakékmustra, mondja mosolyogva, fekete haja gyűrűkben omlik, ahogy a gyöngyök fölé hajol, az asztalon megelevenedik valami eleven és élő női világ. Tobzódó színek, áttört fények a délelőttben. Láttukra nagy sóhajtások jönnek, nem is tudom, a tüdőmből vagy inkább a lelkemből. Mondom, állj meg, Kata, ne mutass többet…! Pedig nincs is olyan sok, csak úgy érzed. Selyemből és gyapjúból szőtt amulettek láncaiban ezüstök és drágakövek, ásványok, egzotikus termések és hegyi kristályok, csiszolt műanyag gyöngyök… Nincs két egyforma nyakék az asztalon. És nincs szabály.
“Pár éve kezdtem, és lassan beleszerettem. Azelőtt is készítettem hasonló ajándékot, és feltűnt, mennyire megváltoztatja a viselőjét. Mindent használok, régi ékszert szedek szét, strasszt, faragott csontot, kerámiagyöngyöt, bármit. Kézzel szövök, és amikor összerakom a nyakéket, mindig arra gondolok, hogy egy oltárra készül. Számomra a nő oltára a mellkas, amelynek közepe táján a csecsemőmirigy, lejjebb a szív lakik. Az én nyakékeim ezért nem láncok és ékszerek. Azt hiszem, viselésük összefügg az önismerettel, a tudással, hogy hol a helyem a világban… nem csak dísz, több annál. A választója a legtöbbször megérzi, milyen erőt képvisel.” Kata sok időt hagy a válogatásra, sorra fel lehet próbálni a nyakékeit. Cserélni is szabad. Mindnek nevet ad, és felsorolja, kis útlevéllel látja el, hol, mi helyezkedik el bennük. A Föld, a Tűz, a Víz, a Levegő ismérvei szerint válogat, a sok visszajelzésből tudja, a legtöbben rátalálnak arra a nyakékre, amelyik számukra a legigazabb. Egy barátnő mesélte, mióta Kata nyakékét viseli, nem jár görnyedve, nem ül púposan. “Ezzel a testemen, ki kell   húznom magam, érzem…!” Másvalaki azt mondta el, nem a mellét – már ami kilátszott belőle – nézték az emberek, hanem a nyakéket. Rámutatok az egyikre, mesélj erről! Kata finoman a tenyerére veszi, átcsillan a bőrre a zöld fény.

“Keleten nem lehet kikerülni az asztrológiát, én is foglalkozom vele. A Vénusz kertje, úgy hiszem, egyfajta tudatosságot kölcsönöz a viselőjének. Színei a rózsaszín és a zöld a Vénusz színei, aki ért bizonyos jelekhez, rögtön felfigyel erre. Van benne türkiz, üveg és fém, és beleépítettem egy régi indiai bokalánc darabját. Régóta figyelem, ahogy mi, nők átváltozunk egy-egy izgalmas ruhába bújva, nem is beszélve a kiegészítőkről. Talán az a belső átalakulás inspriál, ami ilyenkor a lélekben történik. Vágyunk arra, hogy megmutassuk magunkat – úgy igazán. A nyakékeim talán ehhez segítenek.” Még sokáig beszélgettünk. Nehéz volt felállni a kék kredenc és a tobzódó színekkel borított asztal mellől. És Trom Kata mellől. Akinek kevés fogható tárgya, bizonytalan holnapjai, de gazdag és teljes élete van. Mielőtt elváltunk, kértem tőle egy mondatot.”Utazz könnyen, súlyok nélkül!” – mosolygott, és mind a ketten tudtuk, hogy ez az utazás nem csupán a Törpe utcától a Margit hídig tartó villamosozásra értendő. Sokkal- sokkal tovább…