Amikor bombáznak és lőnek, és mindenki menekül azzal, amit magára tud kapni – matraccal, ruhával, ennivalóval –, kinek jutna eszébe arra gondolni, hogy az erdő állatait biztonságban tudja?
Ha a gorillák hallják a bombák becsapódását, félelmükben gondozóikhoz futnak. Úgy ölelgetik Andrét – kicsik és nagyobbacskák –, mintha anyjukon csüngenének. Igaz, ő valóban anyjuk helyett apjuk, hiszen az elárvult gorillabébiket táplálja, nevelgeti társaival együtt, hogy egy nap visszaengedje őket a vadonba, ahol jelenleg 800 példány él belőlük. André nem lazsálhat, kétóránként etetés van.
A Kongói Demokratikus köztársaságban 1996 óta polgárháború folyik, és nemcsak a folyamatos lövöldözés és bombázás miatt aggódnak értük, hanem a hatalmas mértékű orvvadászat miatt is. Aki hétfőn valami szívet tépőre vágyik, nézze meg Orlando von Einsiedel nyolcperces kisfilmjében, hogyan ölelgetik és bízzák a kiszolgáltatott gorillák az életüket Andréra. Azt mondja, hogy akárcsak az embereknek, úgy a gorilláknak is van személyiségük, “félig emberek, félig állatok”. Andrét apja tanította az állatok tiszteletére, aki meghalt a háborúban.
Munkája veszélyes: az elmúlt 15 év alatt több mint 140 parkőrt gyilkoltak meg a Virunga Nemzeti Parkban, ahol több, gorillákkal kapcsolatos projekt fut. Céljuk, hogy a gorillaturizmussal és a fejlesztési projektekkel fellendítsék a gazdaságot: munkahelyeket teremtsenek és fenntartható gazdasági fejlődést garantáljanak. Erre jó példa a szomszédos Ruanda, ahol évi 300 millió dollárt hoznak a gorillalátogatók. André büszke arra, hogy a gorillákon keresztül sokat tesz a hazájáért, és reméljük, igaza lesz, és a hegyi gorilláknak köszönhetően majd beköszönt a béke.
Forrás: New York Times, Aol
