Jancsi megkaparintotta a feleségem telefonját, és nyomkodni kezdte.
– Mit csinálsz, Jancsi? Telefonozol? – szóltam rá. – Az nem olyan jó.
– De! Olyan jó! – vágta rá Jancsi hetykén.
Bámulatos, hogy a gyerekek alig tanulnak meg beszélni, máris visszabeszélnek. Kétéves Jancsi fiam is leginkább arra használja frissen szerzett beszédtudását, hogy feleseljen velem. Egyik reggel kicsit késésben voltunk, indulni kellett Misivel az óvodába, ahová Jancsi is el szokott kísérni minket.
– Jancsi, sietni kell. Nagyon késő van! – próbáltam noszogatni.
– Szerintem nem van késő – mondta öntudatosan Jancsi.
Ebédnél is hasonló volt a helyzet, mikor Jancsi úgy kanalazta a zöldborsólevest, hogy körülbelül minden kanálnak a felét a nyakába öntötte. Előke ide vagy oda, elég rémisztő látványt nyújtott.
– Jancsi, folyik rajtad a leves! – mondtam neki némi megrovással.
– Szerintem nem folyik – állította Jancsi csurom levesesen.
Mesekönyv-nézegetés közben is gyakran kerülünk mostanság összetűzésbe.
– A kukás bácsi is alszik – olvasom a mesét. – Nézd, Jancsi, itt a kukásautó – mutatom a rajzot Jancsinak, aki nagy rajongója a kukásautóknak.
– Nem az a kukásautó! Ez a kukásautó! – száll velem vitába Jancsi, és a markolóra mutat határozottan. És nem lehet meggyőzni az ellenkezőjéről, eltántoríthatatlanul ragaszkodik a véleményéhez. Aztán a pisilés is egy örök konfliktus közöttünk. Jancsit próbáljuk lassan leszoktatni a pelenkáról, ezért reggel egy vécézéssel indul Jancsi számára a nap. Néha nincs ez ellen kifogása, máskor viszont hevesen tiltakozik. A múltkor annyira megmakacsolta magát, hogy végül feladtam a küzdelmet.
– Jó, akkor vegyél pelenkát! – mondtam neki dühösen.
– Te vegyél pelenkát! – vágott vissza Jancsi.
Jancsi olyan szintre fejlesztette már a feleselést, hogy úgy is vissza tud beszélni, ha nem mondok semmit. Meg se várja, hogy rászóljak, már felesel. A múltkor például elkezdte egy fatányérral hangosan csapkodni az asztalt. Kivettem a kezéből.
– De szabad! – mondta Jancsi.
Sőt, nem csak mondanom nem kell semmit, egyáltalán nem is kellek a feleseléshez. Jancsi magával is tud feleselni. A napokban egy kicsit meg volt fázva, úgyhogy Misinek kakaót csináltam, de neki teát.
– Kakaót! Én is kakaót! – reklamált természetesen Jancsi.
Hosszú vitába bocsátkoztunk arról, hogy aki beteg, annak teát kell-e innia vagy kakaót. Végül, magam sem tudom, hogyan, de nagy nehezen rávettem Jancsit, hogy igyon teát. Megfogta a poharat, és belekortyintott.
– Megittam! – közölte fél korty után, és eltolta magától. – Kakaót! Megadtam magam, és nekiálltam kakaót csinálni neki is. Kivettem a tejet a hűtőből, fogtam egy másik poharat, és megtöltöttem.
– Tejből lesz a kakaó – állapította meg Jancsi. – Nem tejből lesz a kakaó! – mondott magának dacosan ellent a következő pillanatban. – Hát miből? – firtattam. – Teából lesz a kakaó? – Nem! Hanem a pohárból – vágta ki a rezet Jancsi. Egy fárasztó, végigfeleselt nap után Jancsi pizsamában, álmosan lefekvéshez készülődik.
– Szép álmokat, Jancsi! – köszönök el tőle.
– Nem, nem szép álmokat! – köszön el tőlem Jancsi
