“Milyen ember lehet az, akinek egy pályára befutó kutya láttán az első reakciója, hogy belerúg?” – vetette fel kolléganőm a reggeli értekezleten, amikor szóba került a hétfői nap legszívszorítóbb és leggyomorforgatóbb híre. És tényleg? Milyen ember az ilyen?
Közel egy évvel ezelőtt tudtuk meg, hogy apukám beteg. Én már akkor éreztem, hogy történetünk nem fog happy enddel zárulni. Egyik nap arra ébredtünk a párommal, hogy szeretnénk egy kutyát, egy kis szeretetgombócot, aki a bánatos napokba egy kis örömöt csempészne. Pár hónappal később rábukkantunk Brúnóra. A sors is nekünk szánta. Lány kutyát akartunk, ám amikor megláttuk a fotókon, éreztük, ő az. De nekünk lány kell, azzal kevesebb a gond – gondoltuk. Egészen Kecelig autóztunk érte, és már az első találkozásnál szerelem volt első látásra. Nem volt kérdés, hogy Brúnó mostantól a mi “fiunk”. A kis szőrgombócot a lehető legjobbkor küldték nekünk az égiek. A legnagyobb fájdalmunkban is képes volt mosolyt csalni az arcunkra. Soha nem voltam felelőtlen, ám mellette igazán megtanultam, mit is jelent felelősséget vállalni valakiért. Néha az őrületbe kerget, sőt előfordul, hogy azt mondom neki: “mindjárt megtéplek”, de soha nem lennék képes bántani őt. Egy ártatlan lényt, aki nem ad mást, csak önzetlen szeretetet.
Brúnó, az én szemem fénye
Szóval kutyát bántalmazni nem menő! Nagyon nem. Bár a megyei első osztályú Héhalom focistája bocsánatot kért tettéért, ez nem menti fel. Ahogy az sem, hogy korábban már harapta meg kutya. Ez sajnálatos, azonban ahogy a férfiak közül sem mindegyik rohadék, amiért egy-kettő vagy három összetörte már a szívünket, úgy a kutyák közül sem harapós mindegyik.
Nőt, gyereket és állatot bántani nem menő! Nem leszel tőle tökösebb csávó, sőt!
Ezt üzenem annak a férfi kinézetű vadállatnak is, aki a múltkor a környékünkön megrugdosta a lesoványodott kutyáját. Dermedten álltam, nem mertem közbelépni, csak némán sírt a szívem. Mindeközben Törökországban még a kóbor kutyákat is igyekeznek védelmezni. Van mit tanulnunk!
