Csak nekünk, egészségügyi dolgozóknak kiállni egy szebb jövő reményében kevés. Kellenek hozzá azok is, akik majdan és most betegek – a társadalom tagjai, és nem csupán értünk, hanem saját magukért is! Miért gondolom így?
Mert mélyponton vagyunk, sem anyagilag, sem erkölcsileg nem vagyunk megbecsülve. Praktikusan arra hagyatkozik mindenki: ez egy hivatás, és hivatástudatból kell a munkánkat jól végezni.
De amíg folyamatosan romló, lehetetlen körülmények között kell dolgozni, nehéz emberközpontú ápolást, gyógyítást, gondozást nyújtani. Kevés dolgozóra bíznak sok-sok életet, akik nem tudják azt adni, amire hivatástudatuk kötelezi őket, még akkor sem, ha szeretnének. Akik önmaguk is keményen küzdenek a mindennapok megélhetéséért, és meglehet, hogy épp a fáradtság, a túlterheltség miatt olykor kedvetlenek.
Most, hogy szót emeltünk, akadnak olyan vélemények is sorban: máshol is sokat kell dolgozni, mégsem sírnak. Ez valóban így van, és minden tiszteletem embertársaimé, bárhol is tevékenykednek, egy valami azonban megkülönböztet bennünket. Mégpedig a sok-sok tragédiával, elmúlással, elkeserítő emberi sorsokkal napi szinten való szembesülés. Egy olyan hivatás a miénk, ami nemcsak fizikai, hanem rettenetes lelki megterhelés is egyben. Nem mindenki képes erre…
Ahogy arra sem, hogy akkor is mosolyogjunk, amikor belénk rúgnak, amikor súlyos szavakkal bántanak. Amikor rágalmaznak, meghazudtolnak. Amikor nem kérnek, hanem parancsolnak… és ha nem ugrassz alázatosan azonnal, még fel is jelenthetnek…
Folytatás az Ápolónő blogon!
