Adott három homoszexuális, fiatal férfi, Gábor, Péter és Milán, akik nem értik, mi folyik körülöttük Magyarországon. Nem értik, hogy amíg a világ boldogabb részein a melegfelvonulások már össznépi, vidám karneválként működnek, addig nálunk kordonok között kell vonulniuk, szitkozódások és feléjük dobált tárgyak közepette. Nem értik, miért jelenthet még 2015-ben is problémát bárki számára, hogy felvállalja a másságát. Úgy döntenek, kérdéseikre a választ a múltban próbálják megtalálni, és utánajárnak, milyen lehetett melegként élni azoknak, akiknek még ennyi lehetőség sem adatott meg, mint nekik.
Ez a kiindulópontja Takács Mária dokumentumfilmjének, címe: Meleg férfiak, hideg diktatúrák. A rendező a kamerával elkíséri kutatóútjára a három férfit, akik együtt keresik fel azokat a társaikat, akiknek 1989 előtt melegként kellett érvényesülniük a magyar társadalomban.
Egy biztos: a hatvanas évek eleje óta (a filmben egyszer egy 1962-es, egyszer egy 1961-es dátum is elhangzik) Magyarországon nem törvénybe ütköző a homoszexualitás.
Persze az, hogy valami nem ütközik törvénybe, még nem jelenti azt, hogy a társadalom tolerálja is, és mivel ez még most is igaz, képzeljük el, milyen lehetett a hetvenes, nyolcvanas években. A Meleg férfiak, hideg diktatúrák három kérdezője nagyjából féltucatnyi, a hatvanas éveiben járó férfival beszélget különféle helyzetekben. A téma remek, az interjúalanyok érdekesek, ám az nagyon érződik az alkotókon, hogy megpróbálták vizuálisan is izgalmassá tenni a filmet, ami olykor sikerrel járt (elkísérték az interjúalanyokat a tengerpartra, ifjúkori nyaralásaik helyszínére), olykor azonban kifejezetten izzadtságszagú lett (amikor a titkosszolgálatok tevékenységéről beszélgetnek, a kérdezők egy nagy, terítős asztal mögül, egyfajta szigorú bizottságként hallgatják ki őket, és ez sajnos eléggé mesterkélt).
Nézzétek meg az előzetest:
Egy éjszakás meleg kaland egy diktatúra árnyékában
A filmben felváltva láthatunk egyszerű, hétköznapi beszélgetéseket és kicsit megrendezett jeleneteket (például az idősek megmutatják a fiataloknak, hogy kell az utcán járva pasizni), és egyértelműen az előbbiek jelentik a film erősebb pillanatait. Ilyenkor tudhatunk meg olyan, egyáltalán nem köztudott információkat, hogy ugyan nem létezett melegbár Magyarországon ’89 előtt, a Rákóczi úti Egyetem Presszó fű alatt mégis annyira közismert ismerkedőhely volt, hogy még a külföldi útikönyvek is ezt ajánlották a meleg turistáknak Budapesten.
A pályaudvarok vécéi, valamint egyes budapesti fürdők (legfőképp a Gellért) pedig azért váltak közismert homoszexuális találkahellyé, mert egyszerűen alig vagy egyáltalán nem voltak olyan nyilvános helyek, ahol egy meleg magyar fiatal egy éjszakás kalandba keveredhetett volna. Van olyan interjúalany is, aki elmondja, hogy ő azért nem járt ilyen helyekre, mert nemcsak szexre vágyott, hanem meg akarta élni az intimitást és a szerelmet, amire egy nyilvános vécében nem nagyon volt lehetőség.
Régen minden rosszabb volt
A film egyik legérdekesebb része az, hogy az idősebb interjúalanyok mennyire másképp viszonyulnak a mai állapotokhoz, mint a fiatalok. Elismerik, hogy minden lábjegyzet és “de” szócska ellenére ma sokkal szabadabban és sokkal kevesebb negatív következménnyel lehet felvállalni a másságot, mint néhány évtizeddel ezelőtt, és kormányunk a filmben gyakran kritizált tevékenysége (a film létrejöttét a magyar állam semmilyen formában nem támogatta) ellenére az maga a sötét középkor volt a mai állapotokhoz képest. Nyilván mindenki a saját generációja problémáit érzi a legsúlyosabbnak, de így is izgalmas látni, hogy néhány évtized alatt mennyire változtak a viszonyok, és hol tartanak ma a közösség problémái.
Hol maradnak a leszbikusok?
A megszólalókat ügyesen válogatták össze. Például a költő, műfordító Nádasdy Ádám elmeséli, megnősült fiatalon, hogy elköltözhessen otthonról, két gyerekük is született, majd a húszas évei végén vallotta be a feleségének a másságát. Elváltak, magányos volt és csak egy angliai ösztöndíj és a kinti nyitottság segített neki abban, hogy végre kiteljesedett életet éljen.
Akad köztük egy transzvesztita előadóművész, Miss Mandarin, aki a szocializmus idején jó nevű jogászként dolgozott, majd butikot vezetett, miközben éjszakánként titokban nőnek öltözve lépett fel különféle meleg házibulikon – némelyiken akár több százan is voltak, és szigorúan meghívásos alapon működtek –, és a fellépéseihez az ötleteket egy nyugat-berlini transz-előadópáros tévéfelvételeiből vette.
Érdekes sztorikat mesél Pálfi Balázs újságíró, aki vidéki szerkesztőségről vidéki szerkesztőségre vándorolt, és mindig elköltözött, amikor gyanítani kezdte, hogy a kollégái tudomást szereztek a másságáról. Megszólalnak a hazai LMBT mozgalom fontos aktivistái, tagjai, akik elmesélik, mekkora győzelmet jelentett számukra, amikor 1988-ban létrejött az első hivatalos magyar civil szervezet, a Homérosz és az első magyar magazinjuk, a Mások, és az is izgalmas történet, amikor az első, Futóhomok néven ismert 1997-es melegfelvonulásról mesélnek, ahol még az emberek többségének fogalma sem volt arról, kik is ők, és mit akarnak.
Hiányérzetem azért maradt: ennyi megszólaló között igazán elférhetett volna egy leszbikus is, akár több, hiszen érdekes lett volna történeteket hallani arról, hogy a nőket hogyan kezelte a rendszerváltás előtti magyar társadalom. És ez még akkor is igaz, ha a film címe Meleg férfiak, hideg diktatúrák.
Különböző sorsok tárulnak fel előttünk, de van, ami összeköti őket: a rendszerváltás előtt mindegyiküknek titkolnia kellett a homoszexualitását, és legfeljebb csak a közvetlen családtagjaik tudtak a titkukról – vagy néha még azok sem. Egy azonban biztos: legyen bármilyen sötét és korlátolt egy társadalom, és próbálja bármilyen eszközökkel elnyomni a másságot, sikert soha nem arathat. A szemek elől el lehet őket tüntetni, de a magánéletben mindig lesz lehetőségük a boldogságra. Ezt világosan bizonyítja a filmben egy negyvenes évek elejéről származó sírkő egy budapesti temetőből, amin két férfi szerelmes fényképe látható.
A Meleg férfiak, hideg diktatúrák című dokumentumfilm július 2-ától látható a hazai mozikban.
