“Soha senkinek nem mondanám, hogy vetesse el a gyerekét” – Horváth Lili egy kiskorú anyukáról forgatott filmet

A filmet két éve nyáron forgattad le. Miért tartott ilyen sokáig elkészíteni?

Korábbra terveztem a befejezést, de a magánélet közbeszólt. Gyerekem született a film készítése közben. Egy film az első ötlettől a bemutatóig általában sok éven át készül, nehéz kiszámítani, hogy egy ilyen hosszú időszakban mi fog történni az ember életében. Már terhes voltam, amikor vágtuk a filmet – úgy terveztük, hogy kész lesz, mire megszületik a kislányom, de végül nem jutottunk el a végső verzióig. Ekkor fél évet teljesen kihagytam.

Fotó: Kviff

És ez a szünet szerinted ártott vagy használt a filmnek?

Valószínűleg soha az életben nem lesz többé alkalmam arra, hogy fél év után teljesen friss szemmel tudjak ránézni a saját filmemre, és legyen alkalmam javítani rajta. Amikor letettük, azt éreztem, hogy ezzel már csak pár napnyi munka van hátra, de amikor visszatértem hozzá, teljesen világosan láttam, hogy még egyszer szét kell szedni és össze kell rakni. Sok minden feleslegesnek tűnt benne, amit korábban nélkülözhetetlennek tartottunk. Ez a tisztánlátás biztosan nem jött volna létre e hosszú szünet nélkül.

Sok hollywoodi rémtörténetet olvasni arról, hogy a producerek nem túl megértőek a szülési szabadságra menő színésznőkkel/rendezőkkel. A kollégáid és a producer hogy fogadták a leállás hírét?

Velem mindenki nagyon megértő volt. A producerem maga is háromszoros apa – tudja, hogy egy gyerek mivel jár, és engem is ismer: tudta, hogy nem azért szülök gyereket, hogy amint lehet, lepasszoljam a bébiszitternek. Az is nyilvánvaló volt számára, hogy van bennem felelősségérzet a film iránt: nem fogom cserbenhagyni. Mikor hat hónap után szóltam, hogy most úgy érzem, el tudnám kezdeni a munkát, de a gyerektől továbbra sem szeretnék időt elvenni, úgyhogy éjszakánként kellene dolgozni, az összes munkatársam és a gyerekem apja is támogatott ebben. Nagyon kellett az összefogás: kvázi a lakásunkban kellett felállítani a vágóstúdiót. A hangutómunkához és a zenefelvételhez már muszáj volt kimozdulnom otthonról, de a két hangmérnök és Presser Gábor zeneszerző is evidenciaként kezelte, hogy velem csak fektetés után lehet elkezdeni a munkát. Nagyon jólesett ez a kérdés nélküli megértés.

Miért ennyire fontos neked az intézetis gyerekek témája, hogy a kisfilmed, a Napszúrás után az első nagyjátékfilmed is róluk szóljon? Van valamilyen személyes érintettséged?

Szerencsére az én gyerekkorom és a neveltetésem teljesen más volt. Persze minden rendezőnek bekerülnek a filmjébe a legszemélyesebb dolgai, ez velem sincs másként, de ennek a filmnek az esetében ez ennél sokkal áttételesebb. Szívesen válaszolnám azt, hogy a társadalom perifériájának harcosa és védelmezője vagyok, de – bár nagyon megérintett a közeg, amiben ez a két film készült – ez talán mégsem lenne igaz. Nem azzal álltam neki, hogy én most az állami gondozott gyerekek sorsáról akarok forgatni, hanem volt egy dramaturgiai alapkoncepcióm még a kisfilmnél: két nő találkozik egymással, és az egyik átadja a másiknak a gyerekét. Ehhez kerestem egy olyan közeget, ami nagyon zárt világ, így jött a képbe a gyermekotthon. A Szerdai gyerek pedig már a kisfilmemből nőtt ki.

Fotó: Szilágyi Lenke

Milyen kutatómunkát végeztél a témában?

Maga a casting és a helyszínkeresés lett a kutatómunka. Egy ilyen szereplőválogatást nem úgy kell elképzelni, hogy beülök a monitor mögé, és onnan nézem a jelentkezőket. Ezek sokszor mély, tartalmas beszélgetések. Rengeteg állami gondozott lánnyal beszélgettem az életéről, bár végül úgy alakult, hogy a főszereplőmet nem köztük találtam meg.

Könnyű volt elintézni, hogy gyermekotthonokban castingolhass?

Az otthonokban nem lepődtek meg: sok kollégám járt már előttem intézetekbe gyerekszereplőket keresni, és nem csak ilyen témájú filmekhez. A gyermekvédelemben dolgozó szakemberek tudják, hogy az állami gondozott gyerekeknek helyzetükből adódóan komoly önértékelési problémáik szoktak lenni, így fantasztikus nevelő hatással bír lenni, ha valaki kiválasztja valamelyiküket, és a gyerek úgy érezheti: ő valamiben kiemelkedik. A mi filmünkbe bekerült gyerekeknek is érezhetően megnőtt az önbizalmuk egyszerűen attól, hogy reggeltől estig velünk voltak, feladatuk volt, a stábon belül egyenrangú partnerként kezeltük őket, nagyra becsültük a munkát, amit végeztek, és elvártuk tőlük, hogy ők is tiszteljék a mi munkánkat.

Milyen véleménnyel vagy a magyar állami gyermekgondozásról?

Nehéz erről általánosságban beszélni, és tisztázzunk is gyorsan valamit: az állami gyermekotthonok nem árvaházak, ezeknek a gyerekeknek többnyire vannak szüleik, akiktől nem ok nélkül választották el őket. Én azt látom, hogy mindent megtesznek azért, hogy a gyerekeket visszanevelhessék a biológiai családjukhoz, ez az örökbe fogadtatással szemben is előnyt élvez. Ha egy gyerek felelősséggel visszaadható a szülőnek, akkor azon dolgoznak, hogy ez megtörténhessen – ahogy a mi filmünkben is.

Fotó: Kallos Bea, MTI

Ha Maja történetéhez hasonlóan egy intézetben még gyerekként teherbe esik egy lány, akkor ő dönthet arról, hogy megszüli­-e a gyereket vagy sem?

A dolog jogi hátterét nem ismerem, nem tudom, mennyiben a lány saját döntése ez, mennyiben a gyámjáé. Sok kislány elszökik ilyen helyzetben. Ha nagyon meg akarja szülni a gyereket, akkor mondhatnak neki bármit, biztosan megtalálja a módját. Ezek a lányok gyakran azért ragaszkodnak ahhoz, hogy szülhessenek, mert így próbálnak egy családot összerakni a nem létező helyett. Pedig nekik ebben az életkorban még a gyerekszerep volna való egy családon belül, nem az anyáé. Így van ezzel Maja is, a film főszereplője.

A társadalom nagy abortuszvitájában te melyik oldalon állsz?

Abban az értelemben abortuszpárti vagyok, hogy örülök annak, hogy a nőknek megvan a döntési joguk ahhoz, hogy rendelkezzenek az életük felett. Viszont soha nem merném valakinek azt tanácsolni, hogy vetesse el a gyerekét. Ezt valahogy istenkísértésnek tartanám, pedig nem vagyok vallásos.

Maja szerepét végül hogyhogy nem Törőcsik Franciskának adtad, aki a kisfilmedben a főszerepet játszotta? Már túl öreg volt hozzá?

Nagyon szerettem volna azt a hatást elérni, hogy amikor a néző először látja együtt Maját a filmbeli gyerekével, akkor az legyen az első gondolata: ez nem lehet igaz. Legyen meghökkentő, hogy ennek a lánynak egy ekkora gyereke van. Ezért kizárólag 19 év körüli lányokat néztem a castingon. Franciskával a közös filmünk miatt mégis kivételt tettem: lehetett volna abban valami szépség, hogy együtt meséljük tovább Maja történetét. De közben lett egy egyeztetési gond: a mi forgatásunk egybeesett a Swingével, amiben ő játszotta az egyik főszerepet. Nem tudtuk őt megvárni, és nem is erőltettem ezt. Úgy fogtam fel, hogy ennek akkor így kell lennie, ez egy esély arra, hogy az új arccal friss szemmel nézhessek rá erre a történetre.

Miért épp Vecsei Kingát választottad helyette?

Nem azt vártam, hogy egy kész színésznőt kapjak – ez egy 19 éves ember esetében lehetetlen is lenne. Az hamar kiderült, hogy Kinga instruálható: bár soha nem volt színészi feladata korábban, mégis jól érti, amit mondok, és tud belőle építkezni. Fontos volt, hogy kifejezetten jó adottságokkal rendelkező, szép és intelligens lányt találjak, hogy egy klisé ellenében menjünk: nem akartam azt, hogy egy percig is úgy tűnhessen: neki azért van rossz dolga, mert le van pattanva. Maja problémáit valami belső űr okozza, amely a szülői nevelés és szeretet hiányából fakad. Kingában ezen kívül azt éreztem meg, hogy a személyiségének legbelül van egy nagyon rendben levő magja: történhet bármi, őbenne marad erő. Nagyon ellentmondásos figurát játszik: ez a sugárzó erő segíti azt, hogy a néző mégis tudjon szurkolni érte.