Nellynek ugyan mondják, hogy annak idején a férje miatt találtak rá a nácik a búvóhelyén, de ő ezt képtelen elhinni. El lehet fogadni azt, hogy az ember, akit a világon a legjobban szeretünk, egyszerűen rábólint a halálos ítéletünkre? Ez a kiindulópontja Christian Petzold (Barbara) Phoenix bár című filmjének, amiben a hazatérő nő azon kapja magát, hogy a férje egyszerűen nem ismer rá. A munkahelyén, vagyis a film címét kölcsönző (és nem túl árnyalt többletjelentéssel bíró) bárban szólítja meg, de Johnny egyszerűen levegőnek nézi. A férfi abban a tudatban él, hogy a felesége meghalt a koncentrációs táborban, viszont egy idő után neki is feltűnik, hogy ez a nő mennyire hasonlít az egykori feleségére. Megragadja, magával vonszolja, és egy ördögi tervbe avatja be: játssza el a felesége szerepét, mert így együtt fel tudják venni a nő kiirtott családjának busás örökségét, a hasznon pedig megosztoznak felesbe. Nellyt annyira hirtelen éri a bizarr ajánlat, hogy rábólint a dologra, és puszta kíváncsiságból elkezdi eljátszani saját egykori önmagát.
Nem holokausztfilm
A Phoenix bár nem klasszikus értelemben vett holokausztfilm. Egyetlen emlékvillanás erejéig sem tűnnek fel a koncentrációs tábor képei, de nincs is rájuk szükség. Az átélt borzalmak egyszerűen a Nellyt mesterien alakító Nina Hoss arcára vannak írva. Az a bizonytalanság és félelem, ahogy egykori otthona utcáit rója, és az a kutakodás, ahogy az őt körülvevő németeket lesi, hogy vajon melyikük lehetett náci, elárulja, hogy olyan rettenetes dolgokat élt át, melyek nem maradhatnak nyom nélkül. Egyetlen történet elmondását leszámítva Nelly nem mesél arról, miken ment ott keresztül, de ahogy a filmben mondják: erről úgysem meri senki sem kérdezni. Ez nem olyan téma, amit bárki bedob egy beszélgetés közben. A Phoenix bár a holokauszt szörnyűségeinek megmutatása helyett inkább olyan kérdéseket feszeget, hogy vajon helyreállítható-e a bizalom egy súlyos árulás után, vagy éppen arról, hogy az ember a lelkiismereti problémáit miképpen próbálja a felejtés segítségével ellensúlyozni.
|
A Saul fia konkurenciája? Németország ugyan még nem jelentette be, melyik filmet nevezi Oscarra idén, de sokan arra tippelnek, hogy a kiváló kritikái miatt a Phoenix bár lehet a befutó. Bár a film még 2014-es, éppen nem készült el időben ahhoz, hogy tavaly a németek Oscarra nevezhessék, így idén még simán lehet befutó. Ha így lesz, könnyen lehet, hogy a hasonló témaválasztása miatt komoly konkurenciát – vagy legalábbis szavazatelszívó erőt – jelent majd a Saul fiával szemben. |
Csak vele érezheti magát a régi önmagának
Egy-két pillanatot leszámítva (a törött tükör használata a sérült személyiség szimbolizálására) a Phoenix bár a szájbarágást messziről kerülő, okos mozi. Eleinte nehéz elhinni, hogy plasztikai műtét ide vagy oda, egy férfi ne ismerjen rá arra a nőre, akivel évekig együtt élt, de a film finoman rávilágít arra, hogy az emberek sokszor hajlamosak akár saját magukat is hazugságban tartani, csak hogy ne kelljen szembenézniük a fájdalmas igazsággal. A Phoenix bár azt a folyamatot is szépen mutatja be, hogy egy jólelkű ember miképpen próbál minden áron megbocsátani egy olyan tettet, ami egyébként megbocsáthatatlan volna. Nelly ugyanis hiába tudja szinte biztosan, hogy valóban a férje dobta fel őt, egyszerűen ő maradt az egyetlen ember a régi életéből, aki mellett a régi önmagának érezheti magát. A családja halálával és az új arcával még a tükörképe sem ismerős, és ezt egyáltalán nem könnyű feldolgoznia. A görcsös kapaszkodás a múltba pedig komoly áldozatokkal jár.
Hatalmas szíve van
A Phoenix bár feszültségépítése olyan, mint a legjobb Hitchcock moziké, vagy egy jobb Columbo-epizódé. A néző végig mindent lát, és tisztában van a szereplők minden titkával, így őt nem érheti meglepetés. A feszültséget így az adja, hogy arra várunk, vajon mikor jön el a pillanat, amikor Johnny valóban ráeszmél arra, hogy ki is az a nő, akit arra próbál betanítani, hogy játssza el a feleségét, és ez vajon milyen következményekkel jár. A film ezt egy bravúros, gyönyörűen felvett és két csodálatos színész közti maximális intimitást bemutató jelenetben mutatja meg, amibe annyi érzelem szorult, mint tucatnyi hollywoodi romantikus drámába együttvéve. Petzold tudja, mikor kell abbahagynia a történetmesélést ahhoz, hogy a befejezés ugyan részben nyitott maradjon, részben a néző mégis megkapja a válaszokat a legfontosabb kérdéseire. Ez a sokáig németesen rideg film a zárójelenetben megmutatja, hogy a látszat ellenére hatalmas szíve van.
