Diana Kim hawaii fotós a fotózás iránti szeretetét még édesapjától örökölte, aki valamikor fotóstúdiót vezetett.
A kislány mindössze 5 éves volt, amikor szülei elváltak, édesapja elköltözött otthonról, Diana és édesanyja életében pedig egy nehéz fejezet kezdődött el: egyik lakásból és városból a másikba költöztek, próbáltak otthont találni maguknak. Volt, hogy ismerősöknél, barátoknál laktak, de előfordult, hogy parkokban, autókban kellett tölteniük az éjszakát.
Nehéz gyermekkora ellenére a fiatal nőnek sikerült felépíteni az életét. Jogot végzett, férjhez ment, lett két kisfia, és a fotózással sem hagyott fel. Még 2003-ban, amikor még egyetemista volt, egy különleges projektbe kezdett: hajléktalan emberekről készített képeket. Jól tudta, min mennek keresztül ezek az emberek, hiszen hosszú időn át maga is a társadalom peremén élt, kiszolgáltatottan, nincstelenül, reményvesztetten.
Miközben Honoluluban a sorozaton dolgozott, egészen véletlenül újra találkozott az édesapjával. A férfi, aki gyermekként kilépett az életéből, mosdatlanul, nagyon soványan, rongyokba öltözve, hajléktalan emberként állt előtte – és fel sem ismerte saját lányát. A lány összeszedte minden bátorságot, odalépett hozzá, megszólította, de a férfi nem hallotta meg. Újra próbálkozott, de a férfi nem reagált. Megérintette a vállát, de továbbra sem érkezett semmilyen reakció. A férfi még csak meg se fordult. Aztán egy nő lépett oda a lányhoz, azt mondta neki, ne vesztegesse az idejét, ez a férfi már napok óta csak úgy áll ott.
Az első találkozás után a lány rendszeresen visszatért erre a helyre, hogy apjával találkozhasson. A férfi néha ott volt, néha nem. Kiderült, apja skizofréniától szenved, ami megmagyarázta furcsa viselkedését: nem válaszolt, magában beszélt, és érvelt, nem volt hajlandó fürdeni, sem felvenni azokat a ruhákat, amiket a lánya vitt neki.
Apja helyzete bármennyire is kilátástalan volt, hiába telt el két év sikertelenül, a lány nem adta fel. Azok a beszélgetések tartották benne a lelket, amikor édesapja elméje kitisztult, és őszintén bánta, hogy magára hagyta gyermekét. Nem akarta elfogadni lánya segítségét, kérte őt, hogy a saját családjával foglalkozzon, ő nem érdemli meg. A lány azonban nem tudta elengedni az édesapját, szerette őt, és megbocsátott neki.
2014. októberében aztán kapott egy telefonhívást a lány: apja kórházba került, szívrohamot kapott, egy járókelő talált rá. A férfit azonnal kórházba szállították, ahol stabilizálták az állapotát. A sors fintora, hogy a szívrohamnak köszönhetően a férfi ahhoz is hozzájárult, hogy skizofréniáját kezeljék.
A kezelésnek köszönhetően szépen, lassan visszakapta régi életét – a lány pedig az édesapját.
forrás: mymodernmet
Olvasd el ezt is!
- Hajléktalan anyák: “Az intézet visszaadja a gyerekeket, ha felmutat lakást. A családsegítő ad lakást, ha felmutatja a gyerekeket”
- Téged érdekel, hogy milyen sors áll egy hajléktalan mögött?
- Egy hajléktalan apának vagy egy drogfüggőnek adakoznál inkább? – videó
