Óriás hibát követtem el tegnap. Kinyomtam az ébresztőt. Valamikor 7:45-kor csapódott fel a jobb szemhéjam, és már abban a pillanatban tudtam: csúnyán elszúrtam. Az elalvásom két szörnyű következménye: nem fér bele a reggeli kávé, és nem fér bele, hogy biciklivel menjek dolgozni. Ilyenkor nem marad más, mint az autó (ó, jaj!) és a BKV (Uhh!) – de a rémes felismerést megfejelte a tudat: a hőmérőn már nincs annyi csík, ami megmutatná, hány fok van odakint.
Gondolatban feldobtam egy 5 forintost, autóba ültem, és a Felvonulás térről a Kolosy tér felé vettem az irányt, ami ugye most így néz ki:
Óriás magabiztossággal nyomtam padlógázt, éreztem, nekem majd sikerül becsapnom a rendszert. Fondorlatos tervet eszeltem ki, kicsi kerülővel ugyan, de lenyomom a távot: az Árpád hídon át, a Kiscelli utcán keresztül, a Folyondár utcán közelítem meg a munkahelyem. Jól is ment minden, már kezdtem volna megnyugodni, amikor a Szőlő utcában egy kritikus táblába ütköztem: Kiscelli út lezárva.
Az állkapcsom mereven összezárt, a kormányt majdnem kitéptem a helyéről, majd felnéztem az égre, és kértem a Jóistent és az összes angyalt, fogják szorosan a kezem. Ami ezek után következett, azt nem tudnám felidézni, mert eltévedtem a sok kötelező irány, behajtani tilos, építési terület tábla között. De annyi azért megvan, hogy jártam a Bécsi úttal párhuzamos kis utcákban, hurkoltam itt-ott, majd valahogy sikerült felkapaszkodnom az Euro Center mellé, és a hegyen át közelítettem a célpont felé.
Helyzetemet tovább súlyosbította, hogy 22 éves Corsám hűtővize a sok araszolás miatt felforrt, amit gyorsban úgy lehet orvosolni, hogy az ember maximum fokozaton beindítja a fűtést. Nincsenek rá szavak, milyen érzés, amikor a pokoli kánikulában még a fűtés is okádja a meleget, de ekkor már túl voltam egy kiadós idegösszeomláson – ezt a kis extra malőrt már csak egy tébolyult mosollyal tudta nyugtázni a lelkem. Lényeg, hogy 25 perc késéssel ugyan, de beértem a mélygarázsba.
De a napomnak itt még nincs vége!
Délután 5 körül visszatért belém a hit, éreztem a lendületet, hogy elinduljak haza. Ezúttal is túl magabiztosan vágtam bele a kalandba, mégpedig azzal az elhatározással, hogy az autó marad, BKV-val megyek haza. Rajtam nem fog ki a főváros!
Bárhogy is törtem a fejem, nem találtam megfelelő megoldást arra, hogy a Kolosy teret kikerüljem, bevállaltam hát a Bécsi út – Szépvölgyi ölelésében kialakított egészen egyedi és megismételhetetlen közlekedési huncutságot. A szabályok pofonegyszerűek, ezen a ponton a farkastörvény az úr, autós-biciklis-gyalogos egymásnak nem barátja, a lámpák meg egyenesen hótt feleslegesek. Ha nem Magyarországon élnék már 33 éve, biztosan úgy érezném, ez valami átverős műsor színhelye, de minimum egy pszichológiai kísérleté, ami arra keresi a választ; káoszban hogyan tájékozódik a magyar ember.
Ebből kaptam 5 perces ízelítőt akkor, amikor egy sportos 80 körüli bácsi rohant bele a gyomorszájamba, vadul át a piroson, majd – mivel útban voltam – sárga műfogsorával, izzadt arcával még az arcomba is sziszegte: Hülye kurva!
A hülye valójában ő volt, mert szökkenése hatására még vagy húszan úgy hitték, zöldre váltott a lámpa, így ők is megindultak. Persze ez szükségszerűen agyzsibbasztó dudálásba torkollott, de volt anyázás, satufék, minden, ami a budapesti közlekedésnek az eszenciáját adja. Amikor tényleg zöldre váltott a lámpa, az emberek már nem hittek a tulajdon szemüknek, gyanakvóan néztek körül, mielőtt leléptek volna a zebrára – és mennyire jól tették, mert épp arra jött egy istenkirály biciklis, akinél a közlekedési lámpa nem játszik. Lábával fékezve állt meg tőlem 5 centire.
Ezzel a laza kis élményhalmazzal vágtattam tovább a buszmegállóig, hogy a Lajos utcáról elbuszozzam a Flórián térig. Annak ellenére, hogy lerohadt rólam a ruha és vattát köptem a szomjúságtól, rendíthetetlen boldogsággal tekintettem a közeljövőre, képzeletben már a kezeim között tartottam otthonom kilincsét, amitől alig 30 perc választott el – gondoltam naivan.
Jött is egy busz, egy igazi magyar oldtimer, az a rozsdás, hangos, kattogó, életveszélyes benyomást keltő kék bádogdoboz, amit csak a Szentlélek tart egyben. Gondoltam, pár megállóba nem halhatok bele, gyorsan felszökkentem a lépcsőn, amikor hirtelen lassított felvételbe csapott át a történetem: lábam még meg sem érkezett a legfelső lépcsőre, amikor a lelkem már sebesen tolatott volna visszafelé, de a sofőr gyorsabb volt nálam. Kegyetlen sebességgel bezárta mögöttem az ajtót, tekintetében pedig látni véltem: Megvagy! Innen már nincs kiút! Velem együtt döglesz meg! – és esküszöm, még a sátáni kacaját is hallottam. A buszon ugyanis pontosan olyan meleg volt, mint a pokolban.
Pánikomat fokozta, hogy körbenéztem: a fedélzeten csupa pihegő, izzadó hulla foglalt helyet, akikben már annyi erő sem volt, hogy egy halk sóhajt kituszkoljanak magukból, csak a hiperventillálásra maradt elég tartalék. Ezt a gyalázatos csendéletet egy külföldi, szemmel láthatóan nagyon önfeledt fiú törte derékba a következő megállóban, akinek óriás hátizsákja elárulta: messziről utazhatott, hogy a “mi” Szigetünkön nyomathassa – s gyanítom, a térképen nem volt feltüntetve, hogy ez itt nem Európa, hanem a kőkemény Balkán – csordultig olyan hungarikumokkal, mint a BKV. És ha már egyszer idetévedt, miért kímélné pont őt az Isten: nem volt jegye, a sofőrtől szeretett volna vásárolni egyet, de csak 10 ezrese volt, amiből az angolul nem beszélő buszvezető nem tudott visszaadni. Ezen a sok No! No! No! és a lassú, tagolt, hangos magyar mondatok sem segítettek, pláne nem a testbeszéd. Tíz perce álltunk már a megállóban, amikor az utastérből egyre több “Indulj már, b+!” “Qva anyádért nem tudsz már leülni?” kezdett előreszivárogni, és a fiú is érezhette a magyar vendégszeretetet, miután körbenézett, jobbnak látta leszállni.
Amikor az öreg tragacs végre újra meglódult, kezdtem rosszul lenni. Lábaim duzzadtan lüktettek, az egész fejem égett a hőtől, hátamon vadul versenyeztek az izzadságcseppek, kiszáradt nyelvem hozzátapad a szájpadlásomhoz, látásomat fura foltok homályosították, fél arccal pedig rátapadtam egy ablakra, hogy legalább levegőt kapjak. Ebben az állapotban jutottam el az 1-es villamosig, ahol legalább annyi eszem volt, hogy aranyáron beszerezzek egy húgymeleg ásványvizet.
Ezen a ponton már teljesen elveszettem minden hitemet, a hűs otthon gondolata szertefoszlott, depressziós kilátástalanságba zuhantam – az 1-es villamosra pedig már úgy léptem fel, hogy tudtam, lehet lejjebb. És tényleg! A fémkocsi egy forró cserépkályha belsejéhez hasonlított, az árnyékos felén az összes hely foglalt volt.
Ezen már nem bírtam fennakadni, ellenben az erős koncentrátumú hónaljszagokon már annál inkább. A szédülésemet megfejelte egy kis émelygés, éreztem, ha nem szállhatok le pár másodpercen belül, telibe hányom az ablakot. Az agyam riadót fújt, kigyulladt a piros fény, elmém a lehetséges menekülő útvonalakat futtatta, és végül kiköpte a megoldást: Gyalogolj!
Mivel mindig hallgatok az első megérzésemre, a Lehel úti megállónál hisztérikus állapotban leugrottam az égető szerelvényről, megkerestem az első kukát, hátha tényleg kitaccsolok, majd 1 óra alatt ugyan, de hazameneteltem – és arra kellett gondolnom, hogyan jutnak el emberek akárcsak a XI. kerületbe, vagy Kőbánya-Kispestre?
Aznap este mindkét mobilomon beállítottam az ébresztőt.
Ha nem volt elég, olvasd el ezt is!
- Egymilliárdot kaszált büntetésekből a BKV
- Számlát kérsz a bérletedről? Nyomtató legyen nálad!
