Lucy egész életében csak arra várt, hogy valaki szeresse. Hiába. Az aprócska, fekete csivava egy menhelyen született, ahonnan – a testvéreivel ellentétben – csak évek múlva került ki. Hogy aztán alig néhány év múlva egy másik kutyamenhelyre kerüljön. Ezúttal végleg. Most 13 éves, vesebeteg, daganatos. Reménytelen.
Ő Tonic, az amerikai Fospice program egyik kutyusa
Fotó: aspca
Reménytelen, hiszen egy ilyen öreg és beteg kutyát, sajnos már tényleg csak az – abszolút jó értelemben vett – állatbolondok visznek haza. De nem az Egyesült Államokban. Itt ugyanis az elmúlt években egyre népszerűbbé válik a Fospice program, ami pontosan az olyan reménytelennek tűnő, menhelyi kutyáknak keres – és talál – szerető otthont, mint Lucy.
A program ideiglenes befogadókkal dolgozik, akik vállalják, hogy szeretettel és gondoskodással töltik ki azt a kevéske időt, ami ezeknek a nehéz sorsú állatoknak még hátra van. Mert ez nekik is jár. Egyelőre évi öt kutya teljes, élet végi ellátását tudják fedezni, és egyre többen csatlakoznak hozzájuk. Szerencsére nemcsak menhelyek, de ideiglenes befogadók is.
Egyikük Chelsea Massimin, aki a programnak köszönhetően akadt Lucyra, majd a történetét olvasva egy szempillantás alatt döntött: hazaviszi.
“Képtelen voltam beletörődni, hogy miután leélt egy életet a menhelyen, ott is kelljen meghalnia” – magyarázza, aztán elárulja, mióta magához vette, Lucy kivirult, és másfél kilót hízott is.
Sorsára hagyott, esélytelen, idős és beteg kutyákon segít a House With a Heart magánkezdeményezés is. A kifejezetten kutyáknak létrejött idősek otthonát, ahogy az a National Geographic videójából is kiderül, állatbarát nyugdíjasok üzemeltetik a saját pénzükből és a befolyó adományokból. És persze nagy-nagy szeretettel. Az otthon ötlete Sher Polvinak fejéből pattant ki, aki még saját házát is felajánlotta a jó ügyért. Kezdetben egyedül gondoskodott a két-három védencéről, most viszont egy egész csapat segít neki abban, hogy az otthon idős lakói semmiben se szenvedjenek hiányt.
Ma már egyszerre 20-25 lakójuk van, főleg menhelyről jönnek, de nem kizárólag. Sher azt mondja, volt kutyájuk, akit a gazdi halála után náluk adtak le, és olyan is, akit azért kaptak meg, mert az eredeti családja nem tudta kifizetni az orvosi költségeit. Itt, függetlenül attól, honnan jönnek, mindannyian békét, megnyugvást és szeretet találnak. Az utolsó utáni pillanatig. “Nem egyedül mennek, az utolsó másodpercig velük vagyunk. És még azután is. Soha nem felejtjük el őket” – mondja Sher, aki az összes védencükről őriz egy-egy fotót a lépcsőfordulóban kiállított tablón.
“15 évesen olyan, mint egy kölyök”
Ha most azt gondoljátok, Magyarország ettől még fényévekre van, nos akkor igazatok van. De csak részben. Tény, hogy a gazdátlan idős és beteg állatok helyzete itthon sem valami rózsás. Igen. Méltánytalanul bánunk idős állatainkkal. Elfelejtjük, hogy az egész életüket nekünk, a gazdájuknak áldozzák, és ha eljön az a nap, mikor több figyelmet, pihenést, gyógyítást, odafigyelést igényelnének, egyszerűen megválunk tőlük. Ki úgy, hogy máshol keres neki helyet, ki úgy, hogy elaltattatja, vagy ami még rosszabb: csak simán magára hagyja valahol.
Ő Bond, a Noé Állatotthon lakója
Jó hír viszont, hogy lelkes és önzetlen állatbarátokból, akik hajlandóak és tudnak is segíteni, nálunk sincs hiány. Tollasi Zsuzsanna, a Vigyél Haza Alapítvány önkéntese például amellett, hogy előszeretettel vesz pártfogásba reménytelennek titulált, idős kutyákat, a hatásukra sokáig egy kifejezetten nekik létrehozott öregek otthonáról álmodozott.
Azt mondja, a fő célja, hogy lássa az idős kutyákat újra megfiatalodni.
Ahogy egy idős emberben is ott van a fiatalság emléke és annak mozgatói, úgy az idős kutyában is ott van a kölyökkutya. Igaz, hogy lassabban, de tud még játszani. Igen, vannak már rigolyái, amiken nem fogunk tudni változtatni, de ettől még tudja élvezni az életet, ha segítünk neki.
Boglya nevű kutyáját hozza példaként, aki 12 éves is elmúlt már, mikor örökbe fogadták. A drótszőrű vizslafiút eredetileg hétévesnek becsülték, és csak egy későbbi, alapos vizsgálat után derült ki a meglepetés, hogy bizony jóval idősebb. “A hátsó lábizmai szinte teljesen elsorvadtak. Csak úgy tudott járni, hogy a két hátsó lába egyszerre ugrott a mellsők után. Bizonytalan volt, és sokszor el is esett – emlékszik vissza az első találkozásra Zsuzska. – Hamar belopta magát a szívünkbe, ezért nem sokkal később örökbe fogadtuk. Mára újra tud rendesen járni, egyedül fel tud ugrani a kanapéra, hangosan ugatva őrzi a csapattal a birtokot, követeli a simogatást, botot és labdát apportíroz. Pont mint egy kölyök, pedig már 15 éves.”
Boglya – Fotó: Tollasi Zsuzska
Zsuzska azt is elárulta, minden kutyájától tanult valamit. Az idősebbektől például azt, hogy ne nézze az időt. “Megtanítottak arra, hogy a most számít. Hogy amit meg akarunk tenni, azt most kell megtennünk, hiszen fogalmunk sincs, mennyi van még hátra.”
|
A kutyának is akarnia kell a gazdisodást “Sajnos, nálunk a kutya gyakran még haszonállat és nem társállat. Ha a két szót értelmezzük, pontosan kitűnik a kétféle szemlélet különbsége. Gyakran előfordul, hogy a gazdik lecserélik a kutyát egy fiatalabbra, de az is, hogy a gazdi halála esetén a rokonok első dolga, hogy a nem kívánt örökségtől megszabaduljanak” – mondja Óvári András, a Vigyél Haza Alapítvány vezetője. Hozzáteszi, az idősebb állatokat örökbe adni is nehezebb a velük kapcsolatban fennálló sztereotípiák miatt. De a legfőbb nehézség még csak nem is ez. “Általában azt a kutyát lehet könnyebben örökbe adni (akár kortól függetlenül), aki “el akarja adni magát”: kezdeményező, barátságos, élénk. Sajnos a menhelyeken, gyepmesteri telepeken hosszabb ideig élő kutyák egy idő után befelé fordulók, passzívak lehetnek, lemondanak magukról. Bár ez a folyamat visszafordítható, sok időbe, türelemre és szeretetre van hozzá szükség.” |
Ő Tigris, 10 év körül van, és nemrég adta örökbe a Vigyél Haza Alapítvány
Ha azt gondoljátok, a potenciális örökbefogadók többsége azért mond nemet az idős kutyára, mert “sokba kerül”, akkor most meg fogtok lepődni. Schneider Kinga, a Noé Állatotthon Alapítvány szóvivője szerint a leggyakoribb ellenérv nem ez, és még csak nem is az, hogy az öreg állat “macera”. A többségnek azzal van baja, hogy ezek az idős jószágok “nem élnek elég sokáig ahhoz, hogy érdemes legyen őket hazavinni.”
Vagyis nagyon úgy tűnik, hogy meglehetősen önző okból mondunk le éppen azokról, akiknek a legnagyobb szüksége lenne ránk. Merthogy félünk. Az elengedéstől, a gyásztól és attól, hogy ez az egész idő előtt bekövetkezik.
De nem csak ez a baj. Sokan tartanak attól is – legalábbis a szóvivő szerint –, hogy egy idős kutya már nem alkalmazkodik új családjához úgy, mint fiatalabb társai. Hogy nem lesz bújós, játékos, jó társaság. Pedig ez sem igaz. Kinga, aki maga is több idős kutyát fogadott már örökbe, azt mondja, a gazdisodó öregek villámgyorsan alkalmazkodnak az új otthonukhoz és éppúgy vágyják – ha nem jobban – a szeretetet, a gazdi közelségét, mint a fiatal kutyák.
És van itt még egy nagyon fontos dolog – mondja Kinga. – A kutyák mostani tudásunk szerint a mában élnek. Ha megadjuk nekik a lehetőséget, hogy életük utolsó időszakát – legyen az bármily rövid is – gazdis kutyaként, szerető családban töltsék, boldogan mennek majd el. Azzal a tudattal, hogy tartoztak valakihez.
Ennél többet pedig egy hányattatott sorsú négylábú nem is kívánhat magának.
