Múlt hét hétfőn volt a nagyszülők világnapja, ennek apropóján tartottak egy gondolatébresztő beszélgetést tegnap az Inforádióban arról, mennyire becsüli meg a mai magyar társadalom az időseket. Ismert vélekedés, hogy egy társadalom minőségét jól megmutatja, hogyan bánik az idősekkel, a gyengékkel, a fogyatékkal élőkkel – mondta a műsorban Szvetelszky Zsuzsa, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Lendület recens kutatócsoport munkatársa. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a mi társadalmunk jóval fejlettebb, mint a korábbiak voltak a történelemben, de az idősekkel való bánásmódon ez nem feltétlenül érződik.
Manapság látható tendencia, hogy az idősebbek jóval tovább szeretnének fiatalok vagy fiatalosabbak maradni mint korábban. Aktivizálhatóságukra pedig remek példa az, amikor távol élő gyermekei miatt az idős ember rá van utalva arra, hogy megtanulja használni a számítógépes programokat, így a csevegő programokat vagy a Skype-ot. De van olyan ország, ahol a nyugdíjasoknak önkéntes munkát is kell végezniük – például a távol élő vagy nem elérhető szülők helyett idősebb hölgyek segítenek kismamáknak a gyermek születése utáni időszakban a főzésben, a baba ellátásában.
Nehézséget jelent azonban a családi kötelékek ápolásában, hogy ma a legtöbb 50, 60, 70 éves ember még aktívan dolgozik. Ezért hiába lenne igénye a kismamának arra, hogy valaki segítsen neki a pelenkázás vagy az almapüré-készítés elsajátításában, nem elérhető, vagy nem ér rá az édesanyja, ezért más segítséget kell igénybe vennie. Ez pedig befolyásolja azt is, mennyire mernek belevágni a fiatalok a családalapításba. Szvetelszky Zsuzsa elmondta, ez egy számokkal leírható, kézzelfogható társadalmi jelenség – Nagymama-elméletnek hívják. Mérhető ugyanis az, hogy minél távolabb kerül a nagyszülő a családtól, akinek a segítségére korábban minden további nélkül számíthattak a fiatalok, annál kevesebb gyerek születik.
Amikor anyu már nem segít – a kitolódó életkori határok átka
És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy manapság egyre később vállalnak gyereket a fiatalok, és így a friss nagymamák is egyre idősebbek. Az én nagyanyám például 19 évesen lett anya, 37 évesen pedig nagymama. Ha így nézem, jövőre már nekem is az unokámat kellene ringatnom, pedig 36 évesen még szülő sem vagyok. Ráadásul a sors úgy hozta, hogy édesanyámat 5 évvel ezelőtt elvesztettem, így az ő támogatásában már nem reménykedhetek, ha majd én is anya leszek. Sokan nem is tudják, mekkora teher már ez a tudat is érzelmileg, és mennyi kétség, mennyi kérdés marad egy friss anyában megválaszolatlanul, ha az édesanyja segítségét nélkülözni kénytelen. Persze vannak támogató barátok, de ha végigüvölti egy baba az éjszakát, mert fáj a hasa vagy épp a foga jön, biztosan nem fogom a barátaimat a munkahelyükön zaklatni a kínjaimmal.
Ahogy manapság egyre kitolódik a szülővé válás életkori határa, úgy a nagyszülővé válás is egy más életkorban, más erőnléti állapotban történik az emberek életében, mint korábban. Vagyis jóval kevesebb idejük és erejük marad a nagyszülőknek arra, hogy az unokáiknak rétest süssenek, bújócskázzanak velük, és hogy a gyerekekkel való kapcsolatot élvezhessék.
Az pedig különösen fájdalmas és félelmetes, ha az ember a saját bőrén tanulja meg, milyen úgy nekivágni a családalapításnak, hogy szülői támogatásra már nem számíthat. Mert egy gyerek érkezésekor kinek mondaná el az aggodalmát, a fájdalmát és az örömét a leendő anya, ha nem az édesanyjának. Kitől kérne kismamaként tanácsot, amikor vigasztalhatatlanul sír a baba, amikor a lázát kell csillapítani, vagy csak egy kis segítség kell a mindennapokban. Ennek hiányában még nagyobb erőpróbának tűnik a gyermekvállalás, és még inkább felértékelődik a szerepük a nagyszülőknek, a bátorító anyai szónak.
Úgyhogy vigyázzatok a szüleitekre, és töltsetek velük annyi időt, amennyit csak lehet. Amíg még megtehetitek.
