A pakisztáni szunnita muszlim lány, Malala neve mára már legenda, pedig alig töltötte be a 18-at. Ha kell, bebocsátást nyer II. Erzsébet királynőhöz, Barack Obamával tárgyal, az ENSZ közgyűlésen tart beszédet, vagy épp Angelina Jolie-val barátkozik, miközben járja a világot, hogy többet tegyen azért, hogy a lányok, nők ugyanolyan jogokat kapjanak a tanulásra világszerte, mint a fiúk, férfiak. Egy ilyen élet a maga önzetlenségével és hősiességével, valamint az elért magasságokkal egy átlagember számára szinte felfoghatatlannak tűnik, pedig Malala is csak ember. Egy tinédzser lány, aki zavarba jön, ha a pasikról kérdezik, és aki poénból dedikálja magának a saját könyvét, és sok szerencsét kíván magának benne. Davis Guggenheim (Kellemetlen igazság) róla szóló dokumentumfilmjének, a He Named Me Malalának a legfontosabb erénye az, hogy végre nem csak Malalát, a hőst, hanem Malalát, az embert is megmutatja.
Miért kéne ismerned Malalát?Malala Juszufzai egy pakisztáni lány, aki minden veszély dacára tizenegy évesen elkezdett a BBC-nek blogolni arról, milyen iskolába járni egy olyan vidéken, ahol a tálibok el akarják tiltani a lányokat a tanulástól. A lány beszámolói sokat segítettek abban, hogy a világ megértse, milyen életet kényszerítenek rá a tálibok az általuk uralt területek lakóira. Malala hamarosan közellenség lett, és egy rajtaütés során az iskolabuszon fejbe lőtték, amit csodával határos módon túlélt, sőt szinte teljesen felépült belőle. A biztonsága érdekében Angliába költözött, és azóta járja a világot, hogy küzdjön azért, hogy minden lánynak legyen joga iskolába járni. Tavaly az eddigi legfiatalabbként megkapta a Nobel-békedíjat. |
Egy emberi hős
A He Named Me Malala trükkös szerkezetű film. Mielőtt megmutatná azt, amiért Malalát világszerte ismerik, és a hőstetteire koncentrálna, bemutatja, hogyan él most a szüleivel és két öccsével Angliában. Láthatjuk őt az iskolájában, ahol arra panaszkodik, hogy nehezen jön ki a korabeli lányokkal, ugyanis ők mind pasiznak, de ez az ő kultúrájában nem így szokás. Jól eltalált az a pillanat is, amikor az egyik öccse nevetve azt meséli, hogy a nővére már vágta őt pofon, ami egy Nobel-békedíjas esetében különösen vicces, és Malala megszeppenve meg is jegyzi, hogy mindez csak szeretetből és törődésből esett meg. Az pedig különösen találó, amikor Malalát a neki tetsző férfiakról kérdezik, és jól elpirul, amikor például Roger Federerről kell beszélnie. Ezek a pillanatok csak egyszerű életképek, de kiválóan megmutatják, hogy Malala is csak egy ember közülünk, és kellő bátorsággal és kitartással bárki nagy tettek végrehajtására lehet képes. Miután láthattuk Malalát, a hétköznapi embert, már egész másképp viszonyulunk hozzá akkor, amikor beszédeket tart, vagy olyan emberekkel tárgyal, akik valóban befolyással tudnak lenni a világ dolgainak alakulására. Malala csak egy tinédzser lány, aki minden nehézség és akadály ellenére képes volt felnőni a feladathoz.
Nem szeret beszélni a szenvedéseiről
A film természetesen bemutatja, hogy milyen szenvedéseken kellett átesnie, miután a tálibok fejbe lőtték egy iskolabuszon. Gyakorlatilag újra meg kellett tanulnia járni, és a reflexeit is fejleszteni kellett. Az arca bal oldalát képtelen mozgatni, de a lényeg, hogy az életben maradása kész csoda, ahogy az is, hogy nem nyomorékként kell leélnie a hátralévő éveit. Malala nem szeret beszélni a szenvedéseiről. Ő ennél sokkal pozitívabb figura, aki a negatív történéseket is arra használja, hogy erőt merítsen belőlük. Egyetlen ilyen esetben nyílik meg a dokumentumfilmesek előtt, amikor arról mesél, mennyire fáj neki, hogy a tálibok fenyegetése miatt nem térhet vissza a hazájába, és nem láthatja újra a házat, ahol felnőtt.
A He Named Me Malala fókuszában főképp Malala és az édesapja, Ziauddin Juszufzai kapcsolata áll. Ziauddin hazájában tanárként dolgozott, és iskolákat üzemeltetett, és kétségkívül fontos szerepe volt abban, hogy lányát ilyen szabad szellemben nevelje. Kapcsolatukat a film szorosként és szeretetteliként ábrázolja, de pont ez a szoros kötelék ad támadási pontot a tálibok és a Malalát kritizáló más radikális muszlimok számára, ugyanis sokszor azzal támadják őt, hogy a szövegeit valójában az édesapja írja, és Malala csak szócső az apja, Ziauddin számára. A lány természetesen cáfolja mindezt, és a filmet nézve nyilvánvaló, hogy ugyan apja lánya, de ez nem jelenti azt, hogy ne önálló gondolatok mentén tenné, amit tesz.
Kötelezővé kellene tenni az iskolákban
Davis Guggenheim filmjének talán egyetlen gyenge pontját a propagandafilm-jellege jelenti. A rendező megrögzött demokrataként amúgy is meglehetősen politikus filmes, aki előre eldöntötte, filmje arra szolgál, hogy mozgóképes szobrot emeljen Malala dicsőítésére, és ez főképp a film azon momentumaiban látszik, amikor már az aktivista lányt mutatja, aki a világ különböző pontjain találkozik fontos emberekkel, és látogat meg iskolákat azért, hogy felhívja a figyelmet egy nagyon is létező problémára. Nem mintha Malala nem érdemelné meg a dicsőítést, de egy kicsit visszafogottabb és egy kicsit több mélységet mutató, intimebb hozzáállással – a filmbeli monumentalitást animációs betétekkel is fokozzák – emlékezetesebb mozi születhetett volna.
A célját persze elérte: a He Named Me Malala egy nagyon lelkesítő mozi lett, amit minden iskolában le kellene vetíteni pozitív példaként a gyerekeknek.
A filmet a BFI Londoni Filmfesztivál programjában láttam, magyarországi moziforgalmazásáról egyelőre nincs információm. A National Geographic Channel biztosan műsorra tűzi itthon jövő február-március környékén.
