Na és tuti a kardi! Menőztem vele, nem mondom. De szó, ami szó, meglehetősen bolyhos lett a háta két hét alatt, akárha kínaiban túrtam volna. Mondom, ez nincs rendben, ne vicceljünk már. Szóval állok a pultnál. Szólnak az illetékesnek. Állok a pultnál. Állok a pultnál. “Már jön” – mondják. Még néhány perc. Tényleg jön. Egy szőkített, fáradt arcú nő.
Jelzem a problémát. Nézegeti. Csak hozzátenném, hogy mellette sorakozik majdhogynem Max Mara meg az összes ruhája, na jó, az nem, de Tom Tailor és barátai, csillan a pult, villan a dizájnlámpa stb. Majd közli, hogy ez ilyen anyag. Ezzel nem lehet mit csinálni. Nem az ő hibájuk. El sem szakadt. Kérdezem, hogy szakadtnak kell-e lennie, hogy hibásnak nyilvánítsák. Bólint. De talán tud utólagos kedvezményt adni. Esetleg. Ellenőrzi a gépén. Csitteg-csattog.
Jó, akkor ad kedvezményt. Kérdem én, hogy hogy hordjam akkor? Én azt hittem, itt minőséget vásárolok, egyáltalán nem ezt hirdeti magáról az üzlet. Válasz: ha nem akarom, hogy bolyhosodjon, akkor vegyek műanyagot. Egyébként is, leborotválhatom minden reggel a bolyhokat, vagy akár kézzel is leszedegethetem, és demonstratíve tépkedni kezdi. De most tényleg: What the fuccck?
A folytatásért kattints az Anyám borogass caféblogra!
