Most nem lesz humorom.
Muhaha, három lányom után született végre egy gyerekem is, höhö, az asszony nem ember, de verve jó, öregecskedő feleség, buzi-e vagy… az ilyesfajta a vicceknél mindig elvesztem a humorérzékem. A fene megette, el vagyok sárkányosodva, az lehet a baj.
Négy éve élek párkapcsolatban, és mivel ez nem az első kapcsolatom, a férjem eleve egy sárkányt vett feleségül (- tudtam meg az MTVA Duna Tv-n vetített Maradj talpon! című vetélkedőjéből).
Az úgy volt, hogy Gundel Takács Gábor feltette a kérdést: mi az: “párkapcsolatban élő hölgyeknél az idő múlásával jelentkező személyiségváltozás”?
A műsor szerint a helyes válasz egy amúgy nem létező szó: elsárkányosodás.
Fotó: Facebook/Bajor Zsófi
Legalább ne hölgyezzenek le a kedélyes nőgyűlölés közepette, nem? (Fura, de megfigyeltétek, hogy ez a kicsit szépelgő, kicsit lesajnáló “hölgy” megjelölés manapság mintha a ‘nő’ szó idézőjelbe tett verziója lenne? Egyeseknél meg egyenesen a ’szerencsétlen hülye’ kifejezést helyettesíti… Ennél rosszabb már csak a ‘hölgyemény’.)
Na de mire gondolhattak a szerkesztők?
Ha jól értem, ez a bizonyos ’elsárkányosodás’ nagyjából azt jelentheti a másik fél szempontjából, hogy az élete párkapcsolatban már nem ugyanolyan szabad, mint szingliként. Mondjuk, cseszegetve van – hogy a finomabbik kifejezéssel mondjam.
Megkérik erre-arra, nem szeretik, ha reggeltől estig a tévét nézi, ki kell vennie a részét a házimunkából, sőt a gyerekgondozásból, és előfordul, hogy vitákba kell bonyolódnia. Vagyis a másik fél érdekérvényesít vele szemben, önérvényesít, öntudattal bír…: el-sár-ká-nyo-so-dik.
Én – bevallom – nem hiszek abban, hogy tartós kapcsolatban a résztvevők alapvető személyiségváltozáson mennek keresztül. Úgy mondanám: igyekeznek bizonyos dolgokat másképp csinálni a másik (vagy a nyugalom) kedvéért. Szerintem a változás inkább abban áll, hogy az ember egyszerűen másként érzi magát egy kapcsolat elején, mint a derekán (amikorra megszokja a párja jelenlétét). De saját maga is másként viselkedik: kezdetben lelkes, odaadó, disztingvál. Az idő előrehaladtával pedig egyre inkább elengedi magát. Amit általában negatívumként szoktak említeni, de ezt nézhetjük úgy is, hogy az ember végre önmaga lehet: őszinte magával és a másikkal.
Nem hiszek a festegetésben sem. A sminkben, a csipkés fehérneműben, a hangulatvilágításban. A hangulatban hiszek. Az izgalom ugyanis az ismeretlentől ébred, az állandó közelségből legfeljebb bensőségesség alakul. Aki azt látja, hogy királylányból sárkány lesz a párja (esetleg királyfiból béka), valójában nem is volt soha kíváncsi az igazi másikra. Úgy érezheti, becsapták, de leginkább magát csapta be.
Egy kapcsolat – úgymond – ellaposodását e gondolatmenet szerint nem a másik színeváltozása okozza, hanem egy teljesen normális folyamat: a hétköznapok már nem a szenvedélyről, hanem az együttműködésről szólnak. Az pedig lehet boldogító és nyugis, vagy unalmas és kényelmetlen; ahogy vesszük. De ezen nem érdemes csodálkozni, és pláne nem a másikat hibáztatni érte. Az e felett érzett csalódottság esetleg kihozhatja az emberből az állatot (sárkányt?), de az ott lakott addig is.
Ettől még persze vannak elviselhetetlen emberek – de tegyük hozzá: bizonyos fél számára, adott élethelyzetben. Ahogyan szinte mindig a két ember közötti (így két felelőssel bíró) viszony romlik meg, és nem az egyik ember a kettő közül. Gondoljunk csak arra, hányszor előfordult, hogy a mi “sárkányunk” a világ legboldogabbjává tesz valakit pár év múlva.
Minderről lehet lamentálni, vitázni, így vagy úgy gondolni. Ám kevéssé intelligens dolog egy (műveltségi) vetélkedőben helyes válaszként feltüntetni a fent említettet. Nemcsak azért, mert nincsen egyedüli jó válasz arra a kérdésre, hogy vajon milyen személyiségváltozás jelentkezik párkapcsolatban élő hölgyeknél az idő múlásával, hanem azért, mert már a kérdés is rossz így. És aki feltette, vajmi keveset tud az emberi kapcsolatok természetéről. Igaz, nem is nagyon érdekli.
