Sok az agresszív tanár a diákok szerint – derül ki egy magyarországi felmérésből. Öt tanárt és öt szülőt kérdeztünk a témával kapcsolatban. Mindenkinek vannak történetei az iskolai bántalmazásról, legyen szó pofonról, vagy sértő megjegyzésekről. A cikk második felében pedig a magyar iskolai agresszióról tanulmányt készítő Buda Mariann, a Debreceni Egyetem Neveléstudományi Intézetének oktatója mondja el a tapasztalatait.
A szülők történetei
“Apukám kedvenc tanára Zoli bácsi volt. Mivel annyiszor meghallgattam ezt a sztorit, kívülről fújok minden részletet: a második világháború után járt az édesapám általános iskolába, fiúosztályba, ahol voltak 12 évesek és 15 évesek is együtt. A matektanáruk Zoli bácsi volt, egy hatalmas növésű férfi, erős hanggal, nagy tenyérrel. Ha valaki szemtelenkedett, akkor Zoli bácsi hatalmas pofont kevert le neki, a srácok ennek ellenére imádták. Ha az osztály elfáradt, akkor kivitte őket focizni. Apu szerint nem is boldogulhatott volna másképp, csak a húzd meg, ereszd el módszerrel. Akkoriban egyetlen szülő sem problémázott azon, hogy miért kapott fülest a gyereke, eszébe sem jutott, hogy kétségbe vonja a tanár döntését. Akkoriban még ilyen idők jártak, sóhajt fel a sztori végén édesapám, és színtiszta nosztalgiával emlegeti fel hetente legalább egyszer Zoli bácsit. Ez hatvan éve volt.”
“Negyven évvel ezelőtt sem ment ritkaságszámba az, ha egy nevelő célzatú pofont lekevert egy tanár. A férjem kedvenc sztorija az ország első gimnáziumában történt, ahol egy énektanár nemes egyszerűséggel a pajeszánál fogta meg, és emelte fel a renitens diákot nap mint nap. Iszonyúan fájhatott! A tanári kar akkor már szólt, mert az erőszak mégsem módszer, de egy ejnye-bejnyén túl nem történt semmi.”
“Én harminc évvel ezelőtt körmöst kaptam a némettanáromtól, mert fecsegtem órán. Favonalzóval, és nem értettem, hogy mi rosszat tettem, minden jegyem ötös, csak egy kicsit dumáltam a padtársammal. Egész délután fájt a kezem, apám ki is szúrta, amikor elmeséltem, hogy mi történt, akkor csak annyit mondott: mondd a nevét. Másnap belátogatott a suliba ahol se azelőtt, se azután nem járt, és nyomatékosan felszólította a fiatal tanárt, hogy soha többé ne nyúljon hozzá a lányához egyetlen ujjal sem. Nem voltak hangos szavak, nem volt jogi következménye, és én nem kaptam több körmöst.”
“A fiam azt mesélte, hogy tornaórán a tanárnő felpofozta az osztálytársát, de a gyerek hozzátette, hogy tényleg nagyon paraszt volt az osztálytársa a tesitanárnővel, szóval megérdemelte, de azért mégis sajnálták, mert nagyon sírt a kisfiú. Egészen elképedtem, mondtam is a fiamnak, hogy elő ne forduljon, hogy egy ujjal is hozzáér egy tanár, mert azonnal megyek a suliba, és elő ne forduljon, hogy szándékoltan pimasz egy tanárnővel. Villámokat szórt a szemem, a gyerek megértette az üzenet mindkét felét szerintem. Pont aznap volt szülői, de a felpofozott gyerek anyukája nem beszélt erről, vagy nem is tudott róla, vagy csendben intézték el az ügyet. Csak azt nem értem, miért nem száz fekvőtámaszt szabott ki az egyébként jogosan ideges tanárnő büntetésül? Szerintem egy-két ilyen eset után nyugalom lenne az órákon.”
“Az én gyerekemet nyugodtan felpofozhatja a tanár, nem kellenek a fölösleges körök, a beírások. Biztosan igaza van, nálunk nem gond! – mondta minap egy apuka szülői értekezleten. Hát az enyémhez meg ne nyúljon hozzá senki sem, majd én elintézem vele otthon, bár nem hiszem, hogy szemtelen lenne, mert neveljük. Egyébként a tanár dolga elsősorban a tanítás, a szülő kötelessége otthon némi jó modort nevelni a gyerekbe.”
A tanárok sem érzik jól magukat az iskolában
“A múltkor egyszerűen lekurvázott az egyik diákom. Nyár eleje volt, én szoknyában mentem be tanítani, de nem volt kihívóan rövid vagy ilyesmi. Plusz egy dekoltált felső volt rajtam, de szerintem az is az átlagos kategóriából. Angolórát tartottam, a táblára írtam éppen, mikor egy diákom odakiabált a padjából, hogy : “Hé, te kurva, menj odébb, mert nem látom, hogy mit írtál oda!” Levegőt sem kaptam, csak annyit tudtam kipréselni magamból, hogy szégyelld magad, ilyet nem mondhatsz! Hozzá kell hogy tegyem, mindez az főváros egyik legrosszabb hírű általános iskolájában történt. Tudtam, hogy nem érdemes apukát vagy anyukát behívatni, nem mennénk előbbre. Év végén felmondtam, mert nem ez volt ott az első hasonló esetem.”
“Megkértem a fiúkat, hogy hozzák fel az iskolatejeket a földszintről az osztályba, mire az egyik az válaszolta, hogy : “Nem vagyok én csicska!” Harminc éve tanítok, nem vagyok már mai csirke, de bevallom, hogy megdöbbentem. Ráadásul a fiúnak, aki ezt mondta, én vagyok az osztályfőnöke. Nem szóltam semmit, csak ránéztem. A többi fiú tette helyre a dolgot, mert azonnal ugrottak, hogy majd ők segítenek, és azt mondták az osztálytársuknak, hogy szégyelld magad! Egyébként a legtöbbször, amikor egy gyerek rendszeresen pimasz, az nem az ő szegénységi bizonyítványa, hanem a szülőké. Sajnos egyre kevesebben nevelik a gyereküket, nem tudják, hogy mit lehet és mit nem.”
“Kezdő pedagógusként volt egy olyan gyerekem, aki rendszeresen tönkretette az óráimat. Direkt. Ezzel szórakozott. 25 éves voltam, a srácok 18 évesek, nem nagyon tudtam, hogy mit csináljak, ugyanis egy tanárnak rendesen meg van kötve a keze. Nem küldhet ki óráról gyereket, nem adhat egyest, nem ütheti meg. Akkor mi marad? A szépen kérés, a figyelemelterelés. Na, vele ez nem ment! Aztán már éjjel is róla álmodtam, kezdett az agyamra menni, mert mindenki élvezte az órákat, csak ő igyekezett tönkretenni. Behívattam apukát, aki közölte, hogy oldjam meg, ő nincs ott az órán… Ezzel sem voltam kisegítve, bár megoldani nem tudtam, bevallom. Egy idő után a többiek is cinkelni kezdték, mert szerették az óráimat, és őket is zavarta, aztán elballagtak. Talán ő az egyetlen diákom, akivel nem sokra mentem.”
“Bevallom, én nem szoktam üvöltözni, nem írok be az ellenőrzőkbe, és nem is rimánkodom a gyerekeknek. Felsősök, értsenek a jó szóból. Ha hangzavar van, és nem tudok tanítani, akkor egyszerűen szólok kb. háromszor, hangsúlyozottan halkan, aztán röpdolgozatot iratok. Ezt párszor eljátszom az osztállyal, és csend lesz. Esetleg feleltetek. Nem csinálok hülyét magamból, ki nem állhatom, ha egy tanár cirkuszol, a gyerekek sem veszik komolyan azt, aki üvöltözik egy osztállyal. Nálam fegyelem van, és nem is utálnak, mert egyébként jó fej vagyok, csak a pimaszságot nem tűröm. Jó sok jegye lesz a rendetlen osztálynak, és gyorsan hozzászoknak ahhoz is, hogy nálam meddig terjednek a határok. Szerintem ez jó módszer, nekem bevált. Bárki kérdezhet bármit, tegye fel a kezét, ne üvöltsön. És szeretem hallani a saját hangomat, amikor magyarázok. Ennyi.”
“Nemrég mentem nyugdíjba, alsóban tanítottam. Elkeserítő a változás, amin a gyerekek keresztülmentek a pályám negyven éve alatt. Régen egy kis elsős szeme csillogott, amikor jött, felnézett a tanító nénire, boldogan szót fogadott. Az első évben szinte nem is volt fegyelmezés. A szorgalmikat ők kérték, lelkesen megcsinálták. A szülők tisztelettel beszéltek velem, a diskurzusok döntő többsége a kölcsönös elfogadás mentén zajlott. Aztán teltek-múltak az évek, és egyre kevesebb örömömet leltem a tanításban.
Negyedikre valóságos kis szörnyetegek lettek, pimaszul viselkedtek, nem írtak házit. A szülők pedig nem nagyon jöttek szülőire, fogadóórára még akkor sem, ha behívtam némelyiket. A srácok egyre pimaszabbak lettek, neveletlenek, sokszor gondoltam arra, mennyivel mások voltak a gyerekek régebben. Azt hiszem, a szülők elfelejtették a nagy rohanásban, hogy a gyerekeket nevelni is kell, nem csak megvenni nekik felesleges dolgokat. Meg kell őket tanítani köszönni, megköszönni és szót fogadni is. Szerintem ezek fontos dolgok, de néha őslénynek érzem magamat, mert a jó modor már mintha kiveszett volna az emberek nagy részéből.”
Az agresszió egy tünete annak, hogy a gyerek nem érzi jól magát az iskolában
– mondta a magyar iskolai agresszióról tanulmányt készítő Buda Mariann, a Debreceni Egyetem Neveléstudományi Intézetének oktatója az NLCafénak. – A frusztrációból fakadó erőszak csak egy tünet. Itt nem arról van szó, hogy a tanárok rendszeresen verik a gyerekeket az iskolákban, hanem inkább arról szól, hogy előfordul, rossz hangsúllyal beszélnek, vagy negatív jelzőket használnak a diákokkal szemben. Természetesen ez fordítva is igaz, a tanárok is ugyanezt kapják a diákoktól. Ezek a jelek mind-mind arra utalnak, hogy változtatni kell a csak a tekintélyre apelláló oktatási módszeren, mert többé már nem hatásosak. Egy pedagógiai kultúra megváltoztatása hosszú folyamat és sokszereplős játszma, ahol nemcsak a gyerek, a pedagógus, de a szülő is fontos.
Sokszor egy rossz hangsúly, egy jelző is lehet bántalmazó egy gyerek számára, azonban ezek nagyon szubjektív szempontok, a határok mindenkinél máshol vannak. A tanároknak is nehéz a gyerekekkel, de a fegyelmezést inkább a pozitív élmények, mint a büntetés eszközeivel kellene megpróbálni, hátha akkor jobb lenne a légkör az órákon. Buda Mariann szerint az érdekes órák, a vidám iskolai élet többet lendítene a gyerekek hozzáállásán, mint az esetleges szidás. A túlméretezett tananyag és a jövőkép nélküliség is meghatározza a gyerekek iskolához való viszonyát: értelmetlennek ítélik sokan azt a tudást, amit az iskola kínál.
Hasonló cikkek itt:
- Jövő év végére minden hazai iskolában lesz internet
- Néhány iskolában már állva tanulnak a gyerekek
- Sok az agresszív tanár a diákok szerint
