A négy afrikai orrszarvú esetét bonyolítja, hogy csak egy hím van köztük, amelyik ráadásul csaknem 43 éves, ami orrszarvúk esetében már kifejezetten öregnek számít. Ha ez az egyetlen megmaradt hím orrszarvú nem lesz képes párosodni a három nőstény legalább egyikével, a szélesszájú orrszarvút semmi sem menti meg a kihalástól.
Az egyetlen kivételt a San Diegó-i Scripps kutatóintézet regeneratív orvoslással foglalkozó kutatója, Jeanne Loring jelentheti, aki már kidolgozott egy módszert, amelynek segítségével olyan őssejteket képes létrehozni orrszarvúk bőrsejtjeiből, amelyeket bármilyen sejtté át lehet alakítani. Loring és csapata most azon dolgozik, hogy az így létrehozott őssejtekből ivarsejteket hozzanak létre, amelyekből aztán mesterséges megtermékenyítést követően újabb orrszarvúk születhetnek.
24 órában védik a világ utolsó szélesszájú hímjét
A módszer nem csak a kihalás szélén álló állatokon segíthet, hanem olyan állat- és növényfajokon is, amelyek ma már nem léteznek, csupán sejttenyészetekben tárolt minták formájában. Az ilyen és ehhez hasonló módszerekkel rövidesen elérhetjük, hogy újra láthatunk például erszényes farkast az állatkertekben. Egyes tudósok és fenntarthatósággal foglakozó szakemberek azonban azon az állásponton vannak, hogy a halálból visszahozott fajok nem biztos, hogy a Föld megmentésének megfelelő útját jelentik.
Istent játszunk?
A leggyakoribb érv, ami elhangzik, azonos, mint a más, veszélyeztetett fajok megőrzése érdekében alkalmazott módszereknél: ha annyira magasak egy-egy faj megmentésének a költségei, mint amilyenek (dollártízmilliókat költünk el hasonló célokra), kérdés, hogy szükséges-e beavatkoznunk a természetes kiválasztódás folyamatába, vagyis ha egy állatfaj képtelen alkalmazkodni a világ változásához, akkor nem érdemes fenntartani. A keményvonalas darwinisták szerint ez még akkor is igaz, ha az adott fajt az emberi működés sodorta a kihalás szélére.
“Az ember is a természet része; ez szokott az ilyen érvelés hátterében állni – mondta Joanna Radin, a Yale egyetem tudománytörténésze. – Vagyis a legrátermettebbek túléléséről van ilyen esetben is szó.”
Az érvelés úgy folytatódik, hogy ha egy fajt megmentenénk, akkor semmi biztosíték nincs rá, hogy fennmaradna. Amikor a kutatók megmentették a kihalástól a lármás darut, és szabadon engedték őket, rájöttek, hogy a madarak nem tudnak költözni, kivéve, ha egy ember által vezetett repülőgép mutatja számukra az utat. Hasonló a helyzet az orrszarvúk esetében is: hiába lenne képes Loring és csapata mesterségesen életet adni egy orrszarvúnak, azokat nem lehetne kiengedni a szabadba, mert az orrvadászok zsákmányaként végeznék.
“Amíg nem csinálunk helyet több faj számára a bolygón, teljesen mindegy, hogy hány fajt támasztunk fel – írja M.R. O’Connor Resurrection Science című könyvében. – Ugyanis nem lenne számukra elég hely az élethez.”
Rács mögött nem tigris a tigris
Való igaz, hogy az így visszahozott állatok kizárólag állatkerti életre lennének alkalmasak. “Úgy szoktam ezt hívni, hogy ez a Jurassic Park, az ijesztő részek nélkül” – mondta Loring. “Egy állatkerti tigris nem is valódi tigris, mivel nem azt teszi, amit a tigrisek általában” – idézte O’Connor a környezeti etikával foglalkozó Holmes Rolston-t.
Az állatkerti vadállatok nem életképesek a természetes élőhelyükön (Fotó: Tumblr)
Loring egyetért abban, hogy egy, a természetes élőhelyéről kiszakított állat korántsem ideális megoldás. “Nem azért akarok megmenteni egy állatot, hogy aztán az csak egy állatkertben élhessen – mondta a kutató. – De azt hiszem, még így is jobb, mintha az adott állat nem létezne többé.”
A kutatók erre az eshetőségre felkészülve számos olyan létesítményt hoztak létre, ahol veszélyeztetett fajok génállományát őrizhetik. San Diegó-ban is létezik egy ilyen génbank, amelyet Fagyott állatkertnek (Frozen Zoo) hívnak. Itt olyasmiket tárolnak, mint a himalájai leopárd génjei, vagy a Nagy Korallzátony koralljai.
“Az állati génminták lefagyasztása annak elismerése, hogy másképp nem tudjuk ezeket a fajokat megmenteni” – írja O’Connor. “A génbankokat feltöltő tudósok tervezett módon készülnek a legrosszabbra” – tette hozzá Radin.
Az, hogy mi történik a génbankokban tárolt mintákkal, még eldöntendő kérdés. Amíg a Loringhoz hasonló kutatók képesek ivarsejtekké alakítani az őssejteket, adott a lehetőség, hogy egy új állatot hozzanak létre laboratóriumi körülmények között. De az is lehet, hogy az így nyert DNS-t olyan, még ma is élő állatokba ültetnék be, amelyek a kihalt fajtársakkal mutatnak valamiféle hasonlóságot. Így próbálják meg például az elefántok segítségével feltámasztani az évezredekkel ezelőtt kihalt gyapjas mamutot.
Egyes kutatók azonban azt mondják, hogy ha csak a DNS-minták tárolásáig jutunk – arra számítva, hogy a jövőben a technológia lehetővé fogja tenni a kihalt fajok feltámsztását – akkor valójában nem törődünk az állatok valós lényével. “Senki sem mondaná azt, hogy a DNS-ünk lefagyasztásával megőrizhetjük mindazt, ami emberré tesz minket” – írja O’Connor.
Egy példával demonstrálva a fentieket: a csaknem kihalt galapagosi óriásteknősök feltámasztásához például a kutatók olyan teknőcök beltenyészetét hoznák létre, amelyben minden egyednél megtalálható az eredeti galapagosi teknős génkészletének egy-egy darabkája. Tennék mindezt abban a reményben, hogy hosszabb idő – mondjuk egy évszázad – után olyan állat jönne létre, amelynek génállománya teljes mértékben megegyezik az eredetivel. Kérdés azonban, hogy ez a fura génkirakós megőrizné-e a valaha létezett állatot.
“Paradox módon, minél inkább beavatkozunk, hogy megmentsünk egy fajt, annál kevésbé lesz az adott faj a későbbiekben vadállatnak nevezhető lény” – írja O’Connor.
Ennek ellenére Loring úgy látja, hogy az emberek valószínűleg jobban vigyáznának azokra fajokra, amelyeket már egyszer kipusztítottak. A kutató számára a szélesszájú orrszarvú azért jó jelölt a “feltámasztásra”, mert egyrészt az afrikai kontinens egyik nagy és nemes vadállatáról van szó, másrészt mivel az ember egészen közvetlen szerepet játszott a kipusztításában.
“Az orrszarvú egy nagyon egyenes folyamat miatt került a kihalás szélére, ez pedig az volt, hogy az emberek a szarvukért vadászták ezeket az állatokat – mondta Loring. – Azt hiszem, felelősek vagyunk azokért az állatfajokért, amelyeket a vadvilágból szinte teljesen kipusztítottunk.”
Fontos etikai kérdést jelenthet, hogy milyen fajokat és miért vagyunk hajlandóak megmenteni. Bár a becslések szerint az emberi működés miatt a Földön élő állat- és növényfajok százszor gyorsabban pusztulnak ki, mint az a természetben normális lenne, mégis csak olyan fajokat mentünk meg, amelyek valamilyen okból elnyerték az emberek szimpátiáját. Maga Loring is úgy nyilatkozott, amikor erről kérdezték: “moszkitókat nem fogok megmenteni, efelől mindenki egészen nyugodt lehet”. Kérdés azonban, hogy ha ilyen szelektíven viszonyulunk a veszélyeztetett fajok megmentéséhez, az így létrejövő világot mennyire nevezhetjük majd természetesnek.
További cikkek veszélyeztetett fajokról az NLCafén:
- Meg kell mentenünk a cinkéket?
- Gasztronómiai okokból halhatnak ki halfajok
- 13 faj, ami kihalhat az idén
