Egy novemberi vasárnap reggel együtt érkezünk Botival Vértesboglárra, a Vérteslovas táborba, ahol minden hét utolsó napján a mozgássérült gyerekeké a karám. Több család is összegyűlik itt ilyenkor, petősök (Boti a Nemzetközi Pető Intézet tanulója) és környékbeliek, a legtöbben Botiék sikereit hallva szeretnék kipróbálni a lehetőséget. “Négy éve járunk ide lovagolni, ezalatt Boti megtanult ülni a lovon” – meséli büszkén Szabó Kata, Boti anyukája. A kisfiú szülés közben beszorult a szülőcsatornába, de a szülés után nem észleltek nála rendellenességet, így csak fél éves korában derült fény arra, hogy maradandóan károsodott az idegrendszere, és már kilenc hónapos volt, amikor fejlesztő mozgásterápiát írtak elő számára.
“Szülőként a legnagyobb sokk szembesülni azzal, hogy a gyereked valószínűleg sosem fog olyan életet élni, mint a többi gyerek. De nincs más választás, harcolni kell. Megragadni minden lehetőséget, ami a gyerek állapotára jó hatással lehet, még ha csak csekély mértékben is. Már megtanultuk, hogy nagyon lassú a fejlődés, de ha arra gondolok, hogy a fiam kezdetben a hipotónia miatt rongybabaként folyt rá a ló hátára, abszolút reményteljes a helyzet. Persze voltak időszakok, amikor nem haladtunk, de mindig igyekszünk a jót emlegetni, hogy motiváljuk őt és saját magunkat. Az iskolai eredményei például folyamatosan azt bizonyítják, hogy kiemelkedő értelmű gyerek.”
Boti közben a speciális biciklijén komótosan teker befelé a parkolóból. Nagyon otthonosan mozog, vidáman és lelkesen közelít a karámhoz. “A lovas fejlesztés sikerének hamar híre ment a Pető Intézetben, ahová Boti óvodás kora óta jár, nyáron már néhány napos tábort is szerveztünk is, és szeretnénk ebből hagyományt is teremteni, de ehhez elég sok pénz kell.” Kata az évek során igazi aktivistává vált: többek között jótékonysági akciók szervezésével próbál adományokhoz jutni Boti és a többi mozgássérült gyerek életminőségének javítása érdekében. “Önkéntesekkel és egy hattagú szervező csapattal lakóhelyünkön, Csákváron például 2013 óta minden év májusában megszervezzük a Fuss, hogy léphessen! elnevezésű jótékonysági futást. A nevezési díjakból egyik évben egy speciális játszóteret építtettünk a sérült gyerekeknek.”
Míg Botival beérünk a lovakhoz, egy kislány már visszafelé baktat lovával. Viki halmozottan, súlyosan sérülten született kislány, de egész ügyesen megül a ló hátán. “A kislányunk decemberben lesz négy éves, izomzata nagyon laza, hipotón, még csak most tanul ülni és mászni. Másfél-két órát kell őt tornáztatni naponta” – avat be az anyuka, Tamási Beáta. Viki közben apukájához bújik, kimerült, de látszik, hogy élvezi a sétát lóháton. “Örülünk, hogy ilyen jól érzi itt magát, mert sajnos elég félénk, visszahúzódó gyerek, nem könnyen barátkozik, de úgy látom, az állatok segítenek neki feloldódni, motiváltabb és nyitottabb is kicsit.”
Lassan minden gyerek elfoglalja a hátasát, Boti például a Bársony nevű pónit kapja. A lovarda vezetője, Winkler Laci igyekszik minden gyerek kedvének, igényeinek megfelelni.
Van egy feltűnően vidám kislány is a csapatban, aki szülei és Mambó, a hatalmas paripa társaságában rója a köröket a pályán, miközben folyamatosan mosolyog, és integet a többieknek.
A tizenhárom éves, halmozottan sérült Panka (mind a négy végtagja enyhén, görcsösen bénult, sokszor akaratlan túlmozgások is jellemzik) a Pető Intézet gyereknapján ült először lóra. Szerelem volt elsőre. A beszéddel sajnos hadilábon áll, édesanyjától megtudom, hogy a beszédközpontja is sérült, amikor születés közben oxigénhiányos állapotba került. Újra is kellett éleszteni, nem tudták, hogy mennyire lesznek maradandóak a sérülései. Egyedül menni nem tud, de Laci segítségével fél év alatt megtanult magabiztosan, egyenes háttal ülni a lovon. Óriási a sikerélmény, ez látszik az arcán. És minden biztató szóra felcsillan a szeme.
“A gyereknap óta minden vasárnap lejövünk ide Vértesboglárra Pankával. Nagyon sokat fejlődött fél év alatt, ezt a gyógytornászai is megerősítették – avat be Ildi, az anyuka, miközben Pankáék mellett haladunk a karám homokjában. – De bevallom, ez a másfél-két óra kikapcsolódás mindhármunkra jó hatással van. A falusi levegő, hogy végre távol vagyunk a város zajától, a baráti hangulat – egy hétre feltölt minket is. És nekünk felnőtteknek talán még jobban szükségünk van az utánpótlásra a sokszor megerőltető és rutinszerű hétköznapok után. Panka ugyan rengeteg örömöt ad, a szüntelen lelkesedése, a hihetetlen vitalitása mindenki számára példamutató lehetne. Ez sok erőt és kitartást ad nekünk is. Nagyon sokat tanultunk Pankától, önzetlen szeretetet, elfogadást, türelmet, hogy lehet örülni minden apróságnak. És azt is, hogy igen, csodák márpedig vannak! Hihetetlenül sok jó embert ismertünk meg a tizenhárom év alatt, sok barátra találtunk a sorstársaink között. Ami biztos, hogy szegényebb lenne a világ, ha ő, ők nem lennének közöttünk.”
Visszatérve Botondhoz, látom, hogy néha megpihen, lekéredzkedik a lóról, ücsörög kicsit vagy pogácsázik. Ez itt nem probléma, hagyják, hogy mindenki a saját tempójában, addig dolgozzon, amíg akar. Az akarat a kulcsa a sikernek, ahogy Laci többször hangsúlyozza. A tábor csak az eszközöket biztosítja, a fejlődés elsősorban a gyerekeken, az ő hozzáállásukon múlik. “Egyszer egy konduktor mondta Lacira, hogy Pető Andrásra emlékezteti, mert bár nem tanult gyógypedagógus, de valahogy ösztönösen ráérez a gyerekek lelki világára, tudja, hogyan motiválja őket” – súgja oda Kata, Boti anyukája.
Nemsokára két kislány érkezik – ikrek, Bianka és Blanka. A tizenegy éves lányok most vannak itt először. Botiék ajánlották nekik a vértesboglári lovardát. Blanka ügyesen lépked egyedül, nem szorul segítségre. A lábait ugyan elég nehezen mozgatja, de egyáltalán nem feltűnő a sérültsége. Bianka viszont egyedül nem képes mozogni. Ráadásul egy éve műtötték a csípőjét, most lesz aktuális a fémek eltávolítása. Laci sem biztos benne, hogy a kislány fel fog tudni ülni a lóra.
Az első próbálkozásnál nem sikerül eléggé ellazulnia, és látszik, hogy nagyon izgul, sírva is fakad, fájdalmakra panaszkodik. Nem erőltetik, keskenyebb nyerget keresnek neki. Addig leül pihenni édesapja ölébe. Kati, az anyuka elmondja, hogy sajnos ritkán van segítsége, általában egyedül látja el a lányait. “A férjem Németországban dolgozik, hogy legyen pénzünk az albérletre és a mindennapi kiadásokra. Jászárokszállásiak vagyunk eredetileg, de mivel a lányoknak a Pető Intézetet írták ki, mert Jászberényben nem tudták vállalni a fejlesztésüket, muszáj volt Pestre jönnünk.”
“Sajnos csak akkor tudunk kimozdulni, ha apa is itthon van, nekem nincs jogosítványom. Viszont csak háromhetente tud hazajönni” – mondja az édesanya, akitől megtudom, hogy a lányok lepényleválás miatt jóval a kiírt terminus előtt, a 28. héten jöttek világra, és oxigénhiány okozta mozgássérültségüket.
Nézzük Blankát, aki nagyon élvezi a lovaglást, mintha mindig is ezt csinálta volna. Biusnak is előáll közben egy kisebb ló, szűkebb nyereggel, és látszik, nagyon akarja, hogy sikerüljön megülni rajta. Laci folyamatosan biztatja, miközben azért nem áltatja a szülőket: ha nagyon feszül a csípője, nem fog tudni felülni a nyeregbe. Végül sikerül ellazulnia, elindulnak a lóval, szép lassan. Bianka sikít örömében, közben némi túlmozgásból adódóan kicsit kalimpál, sír és nevet egyszerre. A többiek is őt figyelik, neki szurkolnak. De nem is lehetne másként, természetes a szeretet, az összetartás. Laci közben azt magyarázza a szülőknek, hogy próbálják meg elengedni, ne akarják folyton segíteni, megmenteni, mert akkor minden jó szándékuk ellenére hátráltatni fogják. Kis idő múlva Biankát leveszik a nyeregből, bár ő még maradna, de a csípője miatt sokkal nagyobb körültekintést igényel. Laci javasolja, hogy mindenképp konzultáljanak ortopéd orvossal arról, mennyire edzhető a kislány, és amennyire lehet, próbálják fokozatosan tágítani a csípőjét. Bianka mindenesetre boldog, látszik rajta, hogy még napokig az új élményről fog beszélni.
A tábor nyitva áll mindenki előtt, aki fejlődni szeretne. Nem terápia folyik itt, hanem, ahogy a program vezetője mondja, élménylovagoltatás sérült gyerekeknek. “Megpróbálunk mindenkinek megoldást találni, mert minden gyerek más, másmilyen problémával. Az a tapasztalat, hogy a lovasterápia általában szigorúbb feltételeket szab, beszűkíti a lehetőségeket. Itt sokkal szabadabbak a gyerekek, a szülők. A családok addig maradnak, amíg akarnak, sokszor kisétálunk együtt a faluba, nyáron meg fürdünk a medencében, mert nagyon fontos, hogy jól érezzék magukat, hogy kialakuljon a bizalom, ami nélkül a fejlődés elképzelhetetlen” – mondja el Winkler László, és elárulja, ő is legalább annyira várja és élvezi ezeket a délelőttöket, mint a gyerekek. “Emlékszem, 18 éves koromban, taxisként találkoztam először sérült emberekkel. Szívesen hívtak, mert sosem éreztettem velük, hogy mások lennének, nem mutattam sajnálatot, csak akkor segítettem, ha kérték. Nyilván elegük volt az örökös szánakozásból, örültek, hogy egyenértékűnek kezelik őket. Hasonló hozzáállással próbálok segíteni a sérült gyerekeknek is, mert csak úgy fejlődhetnek, ha nem akarjuk folyton megmenteni őket, hanem arra késztetni, hogy többet akarjanak. Általában a szülőkkel van a legnehezebb dolgom, akik beleragadnak a megszokott óvó, féltő, segítő szerepbe, ami egyrészt érthető, másrészt muszáj elengedni a gyerekek kezét ahhoz, hogy tovább tudjanak lépni” – magyarázza Laci, aki folyamatosan képzi magát, konduktorokkal, gyógytornászokkal, orvosokkal konzultál, konkrét problémáknak jár utána, ha valamelyik gyerekkel nem haladnak. “A lovakat is magam képzem, csak azokkal az állatokkal dolgozunk vasárnaponként, akikről már biztosan tudjuk, hogy teljesen biztonságosak. Ugyanakkor nemegyszer tapasztaltam már, hogy az állatok érzik, hogy ezekkel a gyerekekkel a hátukon jobban észnél kell lenni. Sosem felejtem, amikor Mákos nevű lovunk mentett meg óvatos mozdulatával egy vak kisgyereket attól, hogy lecsússzon a hátáról. Szóval megbízom a lovaimban. És ami legalább ennyire fontos, a gyerekek is.”
Olvass megindító történeteket sérült gyerekekről az NLCafén!
- “Nincs olyan nap, hogy ne játszanám le magamban, mi lett volna, ha…”
- “Ne csak üljön a kis babakocsijában, míg a testvérei rohangálnak a játszótéren”
- “Minden gyerekünk saját. Csak vannak köztük vér szerintiek is”
- “Ő az én élő, fehér botom” – anyja festményeivel látja a világot a vak lány
