Ha szülőként választhatna, hogy alsós gyerekének milyen módszerrel tanítsák meg a deciliter és a liter közötti különbséget, akkor arra voksolna, hogy a matektanárnő a táblára rajzoljon, és közben magyarázzon, vagy inkább arra, hogy a gyerek az iskolai konyhán a többiekkel együtt főzzön pudingot, és közben értse meg, hogy mi a különbség egy liter és fél liter tej között? Ha az előbbit találta szimpatikusabbnak, akkor ne a pécsi Bártfa utcai általános iskolába írassa a gyereket!
fotók: Magócsi Márton
Az intézménybe két éve érkezett meg az új igazgató, Juhászné Devecseri Valéria, aki azonnal munkához látott, és felforgatta a korábbi rendszert. Elindított három új oktatási programot, és azóta is mindent megtesz azért, hogy a gyerekek válláról levegye azt az irdatlan terhet, amit szerinte a jelenlegi oktatási rendszer rápakol. “Ez a töménytelen mennyiségű tananyag nem gyereknek való. Iszonyat elvárás van a tanulókkal és a tanárokkal szemben is, ami arra készteti a pedagógusokat, hogy 45 percben ledarálják a tananyagot, a gyerek meg nem ért meg belőle semmit” – mondja. A Bártfa utcai nem az első iskola Pécsen, amely különleges, a hagyományostól eltérő oktatási módszerrel próbál kitörni az állami keretek közül. Hasonló elveket vall a bányatelepi általános iskola is, ahol idén januárban jártunk. Az ott készült riportunkat itt olvashatják.
Este már ne írjon házit a gyerek
Az iskola nem ért egyet azzal, hogy a gyerekeknek már alsóban az igemódokat kell tanulniuk, ahogy azzal sem, hogy olyan ismereteket próbálunk beléjük sulykolni, amelyekkel bőven ráér a középiskolában mélyebben foglalkozni, amikor már kezd körvonalazódni benne, hogy mi is érdekli igazán, és merre akar továbbmenni – mondja az igazgató, aki szerint a rengeteg tananyag mellett pont az sikkad el, ami igazán fontos lenne: hogy a gyerekünk tanuljon meg kommunikálni, csoportban dolgozni, legyen jó problémamegoldó képessége.
A központilag előírt tananyag nemcsak sok, de nehéz is. A szülők nagyon sokszor nem is tudnak segíteni a gyereknek a házi feladatban. “Kinyitják a tankönyvet, és nem értik. Amit most kell megtanulniuk, az sokkal több mint amit ők annak idején tanultak” – mondja János Amália, az iskola matektanára.
Ezek miatt is döntött úgy az igazgató, és vele együtt a tanárok is, hogy a Bártfa utcai iskolában a gyereket meghagyják gyereknek, amíg csak lehet. “Játsszon, élvezze, szeresse az iskolát. Amire napközben jut idő, azt csinálja meg, de ne adjunk már neki estére még házi feladatot is. Több gyerekünknél még a tanulás feltételei sem biztosítottak otthon, hogyan várjuk el ezt tőle? Csak stresszt rakunk ezzel rá, mert a gyerek meg szeretné csinálni, de nincs rá lehetősége” – mondják az igazgató apró szobájában összegyűlt tanárok.
Az iskolában tanulók között sok a hátrányos helyzetű, néhányuk egészen kivételesen nehéz sorsú családból jön. Van köztük olyan, akinek az édesanyja a közelmúltban majdnem hajléktalan lett, de ottjártunkkor találkoztunk egy testvérpárral, akik gyakorlatilag egy lakhatatlan épületben élnek szüleikkel. Az igazgató szerint nagyon rendes emberek, tisztán járatják a gyereket, jól is tanulnak, de sajnos a lakhatásukat csak így tudták megoldani.
Amikor Juhászné Devecseri Valéria megérkezett két éve, az iskola épülete nem ilyen állapotban volt, mint most. Körbe is vezet, és mutatja az ilyen volt, ilyen lett tantermeket. Amit lehetett, közösségi hozzájárulásból újított fel, azt mondja, mindenhonnan kapott egy keveset, sok mindent saját erőből oldottak meg. A pécsi építészkarról jöttek egyetemisták, terveket készítettek, segítettek a megvalósításban. Az önkormányzat mint az épület fenntartója mellett a szülők is támogatták a megújulást, beleadtak a költségekbe is, a gyerekekkel együtt dolgoztak, szépítettek, festettek.
Élő háromszög
A hagyományos oktatás ridegsége helyett a sokkal ember- és gyerekközpontúbb megközelítés már önmagában is példaértékű lehetne, de az iskolában működik egy program, aminek már látszanak az eredményei a gyerekeken. Ez a Kreatív Partnerség program (magyarországi gazdája a T-Tudok Zrt.), aminek az a lényege, hogy a különböző órákat, idén például a matekot, heti egyszer nem a szakos tanár tartja, hanem művészek. Most Eszter és Gábor, akik a pécsi művészeti kar hallgatói. Eszter ének szakos, Gábor festőművésznek készül. Ottjártunkkor volt a második foglalkozásuk a hetedikesekkel, a törteket vették át éppen.
Nem a táblánál, hanem lent az udvaron, ahol körbeálltak a gyerekek, csoportokat alkottak, és saját maguknak kellett megjeleníteni a kétharmadot vagy a négyötödöt. Voltak diákok, akiknek nem volt kedvük részt venni a feladatban, ez azonban az igazgató szerint nem szabad, hogy elkeserítse a vendégtanárokat, és a gyereket sem szabad erőltetni. Előbb-utóbb úgyis mindenki csatlakozik a csoporthoz. A tavalyi tapasztalatok legalábbis ezt mutatták: a legzárkózottabb gyerekek nyíltak meg egy-két hónap alatt, és a változás a program vége után is érezhető maradt.
Az órán a két művész mellett jelen van a matektanár, és egy másik, segítő tanár is, de ők nem szólnak bele semmibe, csak segítenek, ha erre kérik őket. “Kiegészítjük egymást, így lesz belőle egy kerek egész” – mondja János Amália. Bár a program még csak második éve megy, már érezhető hatásai vannak:
- egészen másképp működik egy ilyen órán az osztály közössége, mint egy hagyományos matekórán. A gyerekek együtt dolgoznak, csoportban, segítik egymást.
- a tanárok is sokat tanulnak a művészektől, lazábbak lesznek a saját óráikon, egyre több kreatív dolgot csempésznek az óráikba. A matektanárnő azt mondja: egészen másképp áll a tanításhoz, mióta elindult a program. “Nem csak állok a tábla előtt, és magyarázok, elindultak más irányba a gondolataim.”
- a bementi és a kimeneti mérésben (ez egy tudásszintet mérő teszt, amit a program indulása után három hónappal, majd a program végén csináltatnak meg a gyerekekkel) nagyon nagy szintkülönbséget tapasztalnak. A kimeneti mérést sokkal könnyebben és jobban oldották meg, mint a bemenetit. Jobban koncentráltak, és jobban is érdekelte őket.
“A legklasszabb az volt, amikor az órák végén megkérdeztük őket, hogy na, ma mit tanultatok? És erre az mondták a gyerekek, hogy semmit, csak játszottunk. Pedig dehogynem tanultak, csak úgy, hogy észre sem vették. Amikor puzzle-ból kell kirakni a törteket, vagy a geometriai formákat az udvaron, kötelek és a saját testük segítségével formázzák meg, azt nem tanulásként fogják fel” – mesélik a tanárok.
Ez a jövő az oktatásban
Az iskolában működik még két program, az egyik a Lépésről lépésre, ami az óvoda és az iskola közötti átmenetet könnyíti meg. Az alsós gyerekek a napot a terem egyik sarkában leterített játszószőnyegen indítják. Kézfogással, kedves szavakkal köszöntik egymást, beszélgetnek, és mindannyian mondanak egyik társuknak valami kedveset pozitívat. Az igazgató szerint a kicsik egész napjára hatással van, ha így kezdődik a reggelük. Ez a módszer nemcsak arra jó, hogy az óvoda utáni váltás élét tompítsa, de remekül felkészíti a gyerekeket a felső tagozatra is.
A Komplex Instrukciós Program szintén az elmúlt két évben került be az intézmény falai közé. Ennek lényege a tanulók tudásszintjének emelése és sikerélményhez juttatása. A tanárok csoportmunkán alapuló módszer segítségével fejlesztik az együttműködést, a közös gondolkodást, és segítik előhozni, hogy melyik gyerek miben erős, nagyobb hangsúlyt kapnak az egyéni képességek.
A kollégákat nagyon megterhelték az elmúlt két év változásai, hihetetlen mennyi mindent sikerült átalakítani, a gyerekek szükségleteihez igazítani, környezetben, módszerekben egyaránt
– mondja Juhászné Devecseri Valéria, aki szerint most már mindenki érzi, hogy ez a jövő az oktatásban.
Az iskola azt szeretné, hogy minden gyerek arra a területre jusson el, ami neki jó. Nem kell mindenkinek elit gimnáziumba járnia, “mi nem vagyunk versenyistálló, a cél az, hogy mindenki a saját helyét találja meg az életben. Azt szeretnénk, ha úgy kerülnének ki innen, hogy van önbizalmuk, elhiszik magukról, hogy képesek arra, amit elterveztek. Ez sokkal többet ér, mint az, ha tudja, hogy pontosan milyen szabályok alapján határozzuk meg a vonzatos igéket” – mondja az igazgató.
“Most már egyre többen jönnek hozzánk, hallanak rólunk, már hírünk van a városban. Hozza az egyik szülő a másikat. Többen jöttek már másik iskolából, mert itt családias a hangulat, és mert fontosnak tartják, hogy a tanulásban motivált, sikeres gyerekük legyen.”
A cikk az Abcúg oldalán jelent meg!
Még több boldog iskolás az NLCafén!
- Nézzétek meg a Down-szindrómás kisfiú, Nándi első napját az iskolában!
- Egy iskola, ahol nincsenek tantárgyak, és nem kell magolni – nagy dobásra készül a Prezi-alapító
- Egy magyar iskola, ahol az órarendbe bekerült a boldogságóra
