A holokausztfilm a Schindler listája óta szinte már külön műfajnak számít, és számtalan aspektusból láthattuk már a történelem e szégyenteljes fejezetét. Idén pont mi magyarok bizonyítottuk a Saul fiával, hogy még mindig lehet újat mondani a témában – a film jelenleg vitathatatlanul a rendszerváltás utáni magyar filmművészet legnagyobb sikere –, és kisebb csoda, hogy még ugyanebben az évben egy újabb magyar film foglalkozik a témával, újfent friss megközelítéssel. A koncentrációs táborok földi poklát már jó néhányszor láthattuk, ahogy azt is, hogy hosszú távon ezek az élmények hogyan épülnek be a túlélők személyiségébe, de azt még nem mutatták meg nekünk, mi lett a túlélőkkel közvetlenül a táborok felszabadítása után. Ezt az adósságot törleszti most a Hajnali láz, ami sok szempontból valóban nem számít holokauszt-filmnek, mivel már a háború után játszódik, és egyetlen koncentrációs táborbeli képsort sem láthatunk benne, a szereplők tetteinek fő mozgatórugói azonban kétségtelenül a táborban átélt borzalmak.
Kapaszkodó: a szerelem
Miklós az átélt megpróbáltatások után egyetlen kapaszkodót talál magának: szerelmes akar lenni, de nagyon. De hogy tudna az lenni egy csupa férfi túlélőből álló táborban Svédország kellős közepén? Hát úgy, hogy kikér egy jegyzéket a környékéről származó magyar lányokról, akik a női táborban vannak, és mindegyiküknek ír egy nem túl személyes, bár nagyon kedves levelet. Meglepően sok választ kap – a randioldalak világában a sablonleveleket már nem honorálják ennyire –, mert a magány nagy úr: ahogy a férfiak, a nők is magányosan várnak arra, hogy ha egyszer felépültek, végre hazatérhessenek. A sok levélből Lilié tűnik ki, mivel ugyanolyan hurokkal írja a nagy B betűt, ahogy az édesanyja is írta, és ráadásul a lány is súlyos beteg. Míg Miklósnak a tüdeje készül felmondani a szolgálatot, addig Lilinek a veséjével akadnak problémák, de ez a semmiből jött szerelem mindkettejüket felvillanyozza: élni akarnak, de mindennél jobban. Ezt az első látásra furcsa, levélben született szerelmet meséli el a Hajnali láz című új magyar film, ami bármilyen megdöbbentő, de igaz történet alapján készült.
Tragédiák árnyékában
Ahogy már fentebb említettem, Gárdos Péter egy véletlennek köszönhetően valóban a családi kacatok között talált rá szülei II. világháború utáni levelezésére, és bár bevallása szerint sokszor zavarba jött az írások intimitásától, rögtön érezte, hogy egy nagyon erős történetre talált rá, amiből mindenképp filmet akart készíteni. Előbb azonban könyvet írt belőle, és a 2010-ben megjelent Hajnali láz elsöprő sikernek bizonyult.
A most elkészült filmváltozat elsősorban egy ízig-vérig régimódi romantikus film, amiben a szerelmes férfi verset mond a kedvesének, a szerelmesek sokáig csak magázódnak, és amiben a szerelem mindent legyőz, még a halált is. A régimódit ez esetben nem porosnak, pusztán örök érvényűnek érzem. Az effajta filmek ugyanis sosem mennek ki teljesen a divatból. A Hajnali láz azonban csak a felszínen egyszerű szerelmes mozi. A boldog pillanatokra rendre rávetül a táborbeli szörnyűségek éjsötét árnyéka. Az egyik szereplő például bármennyire kívánja, hogy újra nővel legyen, egyszerűen képtelen újra erekciót produkálni, míg egy másik a történtek hatására úgy dönt, lemond a zsidóságáról, és inkább protestánsként él tovább. És ez csak két apró szál a sok megjelenő lelki vívódásból.
“Csak” egy romantikus mozi
Gárdos a főszerepekre kevésbé ismert, fiatal színészeket választott. Bár kétségtelen, hogy a kicsit bárgyú mosolyú Schruff Milán és a szende Piti Emőke kiválóak a főszerepekben, a reflektorfényt két mellékszereplő lopja el előlük. A Miklós legjobb barátját alakító Kovács Lehel egyszerre gondoskodik a film komikus oldaláról – bármilyen furcsa, a filmen kifejezetten sokat lehet nevetni –, ugyanakkor ad mélységet is a figurájának, a Lili barátnőjét játszó Petrik Andrea pedig vérbeli díva, aki alig néhány perc alatt egy nagyon mély karaktert és egy elképesztően szomorú, a holokauszt által megtépázott sorsot tud bemutatni nekünk.
A film azonban, bármennyire szép és megható, korántsem hibátlan. A fekete-fehér képi világ például elég erőltetett, sőt az egész film látványvilága inkább emlékeztet egy tévéfilmre, mint egy történelmi mozira. Ez azonban a kisebb gond. A nagyobb probléma az, hogy a rendező ráerőltetett egy narrátort erre a narráció nélkül is tökéletesen érthető történetre. Lili karaktere idősen, egy izraeli piacon meséli nekünk a történetet, és ezek a jelenetek sajnos lelógnak a filmről, sehogy sem illeszkednek hozzá. Megszakítják a cselekmény lendületét, sőt folyton emlékeztetnek arra, hogy egy moziban ülünk, és filmet nézünk. Márpedig amikor meghatódni akarunk és szerelmes filmet nézni, ez az utolsó dolog, amire vágyunk. A Hajnali láz már csak a témája miatt is igazán emlékezetes mozi lehetett volna, ám ezek a zavaró hibák tettek arról, hogy “csak” egy kellemes romantikus film legyen így karácsony előtt.
