Két lány veszekszik a narancssárga színekben pompázó Los Angeles-i utcákon. Úgy tűnik, mintha nyár lenne, pedig karácsony napja van, csakhogy ebben a városban kevés dolog emlékezteti az embert a karácsonyra, pláne abban a negyedben, ahol a lányok élnek. A lányok, akik a szó régimódi értelmében nem is lányok igazán. Sin-Dee és Alexandra férfi testbe születtek, ám aki egy kicsit is rászán némi időt, hogy figyelje őket, gyorsan rájöhet, hogy a lelkük valóban női lélek.
Ők ketten úgy oltják egymást az utcán, mintha csak az Éjjel-nappal Budapest Los Angelesben játszódó különkiadását nézném, és még csak a film elején járunk. Sin-Dee (Kitana Kiki Rodriguez) most szabadult a börtönből, és legjobb barátnője, Alexandra (Mya Taylor) segítségével szeretné megtalálni a pasiját, aki a távollétében megcsalta őt egy “muffos csajjal” (helyi szlengben ez jelenti az igazi nőt).
A Tangerine egy ízig-vérig nagyvárosi film, az elmagányosodásról és az utolsó szalmaszálba kapaszkodásról szól, főszereplői történetesen transznemű prostituáltak, akiket olyan amatőr színészek alakítanak, akik sokáig maguk is transznemű prostituáltként dolgoztak.
Miért pont karácsonykor?
Miskolc, 2015 szeptembere. Véget ér a Tangerine című film vetítése a Jameson CineFest filmfesztiválon, és eljön az a pont, amikor a közönség kérdezhet a film vendégként jelen lévő producerétől, Shih-Ching Tsoutól. Egy felháborodott férfihang a hátsó sorokból ki van akadva azon, hogy a film története karácsonykor játszódik, szerinte meggyalázva ezzel az ünnep keresztény szellemiségét, ami Magyarországon szent és sérthetetlen. Mondanivalóját a tolmács kicsit finomabb és kulturáltabb formában adja át a producernek, aki készségesen elmondja, hogy a transzneműek között a legtöbb embernek nincs családja, ugyanis vagy még gyerekkorukban szöktek el otthonról, vagy a későbbiekben a saját szüleik tagadták ki őket. A film épp azért játszódik karácsonykor, hogy megmutassa, ők mennyire magukra vannak hagyva, és mennyire magányosak a szeretet ünnepén, valamint azt is, hogy hasonló sorsú társaikon kívül ilyenkor másra nem számíthatnak.
A Tangerine nagyon furcsa film. Elsőre a szereplői sem feltétlenül nyerik el az ember szimpátiáját, hiszen az egyikük egy balhés lány, aki bárhová megy, abból baj lesz, míg a másik lány dolga pont az, hogy a barátnője által okozott galibát elsikálja. Ám ahogy jobban megismerjük őket, idegenségük ellenére mégis közelebb kerülünk hozzájuk, a záró jelenetnél szebb és ihletettebb karácsonyi pillanatot pedig nehéz volna elképzelni.
Egy életvidám film a magányról
A Tangerine olyan sebességgel robog át rajtad, mint a gyorsvonat. A szereplői gyorsan beszélnek, és csak rohannak egyik helyről a másikra Los Angelesben. Az első fél órában ez még akár koncepciótlanságnak is tűnhet. A filmnek nincs a szó hagyományos értelmében vett története, és amikor a rendezővel, Sean Bakerrel alkalmam nyílt Londonban beszélgetni, el is mondta nekem, hogy nem volt célja a hagyományos történetmesélés. A filmhez az életből vett sztorikat vett kölcsön, amiket a főszereplői, és más utcán dolgozók meséltek neki, és ezeket a történeteket kötötte össze egyetlen, erős mondanivalójú filmmé.
Az igaz alapok jól látszanak rajta, ugyanis a Tangerine ritka életszagú film. Amikor az egyik transznemű lány az ügyfelével az autómosóban csinálja, kihasználva azt a néhány percet, amíg senki nem látja őket – nem mellékesen így megspórolva a motelszoba árát –, vagy amikor a kanos taxisofőr bepipul, amikor a kocsijába ültetett lányról kiderül, hogy nem pénisze, hanem vaginája van, pedig ő a transznemű prostis sarkon szedte fel, azok mind egyszerre komor és szomorú, ugyanakkor végtelenül szórakoztató és vicces pillanatok. A Tangerine egy ellentmondásokkal teli mozi. Látszólag szomorú, mert a magány a központi témája, ugyanakkor mégis vidám, mert ezek a karakterek minden nehézség ellenére borzasztóan szeretnek és akarnak élni. A film során érik őket durva megaláztatások – hiába vagyunk Los Angelesben, transzneműként itt sem könnyű érvényesülni –, de ők töretlenül mennek tovább.
Hollywood elismerhet két transznemű színészt
A Tangerine életszagúságához az is hozzájárul, hogy a filmet szokatlan módon egy felspécizett iPhone5s-sel forgatták. Ez részben azért történt, mert a film nagyon kevés pénzből készült, de az is oka volt, hogy telefonnal a kezében a stáb néhány tagja könnyedén el tudott vegyülni az utcán, és nem látszott, hogy épp egy nagyfilmes stáb forgat. Nem kell megijedni: a film meglepően jól néz ki, és maximum a szuperéles szeműek látják rajta, hogy nem hagyományos kamerákkal vették fel.
A két szuper főhősön kívül a Tangerine abban is emlékezetes, hogy egy olyan világot mutat be, ami távol áll a Micsoda nőben megismert Los Angelestől. Motelek, melyek tömeges bordélyházként szolgálnak, és minden szobában épp azt csinálják, vagy épp egy fánkbolt, ahol egy díler zavartalanul intézheti a drogügyeit az eladó hallgatólagos beleegyezésével.
Ilyen helyeken játszódik ez a mozi, melyben a valóság szinte leesik a vászonról. És az egészben az a legmegdöbbentőbb, hogy egy ilyen, Hollywoodtól igencsak távol eső alkotás most azért küzd, hogy Hollywood felfigyeljen rá. A Tangerine-nek ugyanis Oscar-kampánya van, és most nagy erőkkel küzdenek azért, hogy a világ végre elismerjen két transznemű színészt. Nem lesz könnyű, de megéri dolgozni érte.
