Amerikában lassan külön műfajt alkotnak a keresztény közösségnek szóló filmek. Persze ilyenek mindig is léteztek, de jobbára marginálisan, tévéfilmekként találkozhattunk velük, eldugva az ünnepi műsorrend kínálatában. Az elmúlt években azonban egyre több mozifilm is napvilágot lát, amelyek ráadásul sok esetben nem elhanyagolható bevételt termelnek a készítőiknek. Az, hogy Magyarországon ezeket a filmeket nem nagyon ismerjük – pedig sokszor szerepelnek bennük sztárok –, leginkább annak köszönhető, hogy hozzánk egyetlen forgalmazó sem hozza be őket. A Ferenc pápáról szóló film ugyan nem amerikai, hanem olasz, spanyol és argentin koprodukcióban készült, mégis relatíve meglepetésszámba megy, hogy széles körű mozipremiert kap idehaza, ami talán annak is köszönhető, hogy Ferenc pápa egyike azon kevés katolikus vezetőknek, akiknek népszerűsége túlmutat a saját egyházukon, és még azok közül is sokan szeretik őt, akik egyáltalán nem tartják magukat vallásosnak.
A cím ellenére a film főhőse nem Ferenc pápa
A Ferenc pápa – Buenos Airestől a Vatikánig című film alapját Elisabetta Piqué életrajzi könyve szolgáltatta. Az újságírónő, aki abban a szerencsés helyzetben van, hogy a barátjának mondhatja Jorge Mario Bergogliót, egy rendkívül alapos, több mint hetven interjúval alátámasztott kötetet írt a pápáról, belefűzve a saját személyes élményeit is vele kapcsolatban. Hiába a könyv részletgazdagsága, Piqué nem regényes formában, kronologikusan elmesélhető történetként írta meg művét, így a filmeseknek alaposan át kellett dolgozniuk az alapanyagot ahhoz, hogy film születhessen belőle. Így eshetett meg, hogy főhősnek végül nem magát Ferenc pápát, hanem az őt megismerő újságírónőt – aki a filmben valamiért Ana névre hallgat – állították, a film fő szála pedig azt mutatja be, hogy az alapvetően nem túl vallásos beállítottságú hősünkre milyen hatással lesznek az egyházfővel folytatott találkozásai.
Ahogy Ana halad a cikkeivel, és a pápaválasztásra készülve egyre alaposabban kutat Bergoglio után, úgy ismerhetjük meg az ő szemével és mások elbeszélései alapján a szentatyát, vagyis a film egy elég sajátos életrajzi mozi lett, ami vállaltan teljesen szubjektív szemszögből mutatja be az alanyát. Ez még önmagában izgalmas ötlet, csakhogy a filmesek látványosan nem tudnak mit kezdeni Ana figurájával: bár a sztorinak az ő belső átalakulásáról is szólnia kéne, a karaktere nem kap igazi mélységet, így végül nem lesz több, mint egy felesleges mikrofonállvány Ferenc pápa dicsőítésében.
Gondolatok helyett közhelyek
Az írónőn keresztüli elbeszélésmódnak köszönhető az is, hogy az életrajzi filmben összevissza ugrálunk az időben. Ana a jelenből emlékszik vissza azokra az időkre, amikor megismerte Bergogliót, és a cikkek írása közben emlékekként elevenednek meg azok a pillanatok is a szentatya életéből, melyeknél az újságírónő értelemszerűen nem lehetett jelen, hanem csak az elbeszélésekből/interjúkból hallott róluk: a pápa gyerekkora, az argentin szegénységért tett erőfeszítései, a pápává választása, valamint a pápaként tett első lépései. Így láthatjuk például Bergoglio korai, még a papi hivatás előtti csajozási kísérleteit – szent emberként nem rossz fajta csajozós dumákkal, hanem egy könyvvel hódít –, vagy azt, ahogy a gyerekkori barátai ledöbbennek azon, hogy a barátjuk a papi hivatást választja.
Érződik az írók erőfeszítése, hogy a lazán felskiccelt, interjúkból és beszédekből összeollózott emlékfolyamból egy koherens, saját ívvel rendelkező történetet álmodjanak vászonra, mégsem járnak sikerrel, ami főként annak köszönhető, hogy amikor nem egy az egyben emelik át Bergoglio szövegét valamelyik beszédéből vagy interjújából, akkor rögtön didaktikussá és erőltetetté válnak a párbeszédek. Az anyjával például kapásból az összes közhelyet felsoroltatják, ami első blikkre az eszünkbe jut, ha valakiről megtudjuk, hogy papnak állt: “Nem fogod tudni, mi a szerelem, fiam. Nem lesznek unokáim. Nem lesznek gyermekeid. Magadra fogsz maradni. Egyedül.” Élő ember nem beszél így.
Jó szándékú giccs
A film azonban nem csak a forgatókönyv szintjén vérzik ezer sebből. A spanyol Beda Docampo Feijóo rendező sajnos úgy tűnik, mozifilmek helyett inkább tévé- és rádiójátékokon, valamint szappanoperákon szocializálódott, ugyanis képtelen képekben gondolkodni. A film teljes cselekménye párbeszédekben bontakozik ki, vagyis folyamatosan azt látjuk, ahogy két ember beszélget egymással, ami egy idő után elég unalmas, és fantáziátlanságról tanúskodik.
Az összes vizuális ötlet nagyjából kimerül annyiban, hogy a film elején egy buszos utazás során Buenos Airest olyan felvételeken mutatja be, mintha az argentin turisztikai minisztérium külön fizetett volna neki azért, hogy turistákat csábítson a városba. Feijóo látványosan nem tud mit kezdeni a szereplőgárdával, egyedül a címszereplője, Jorge atya érdekli. Az őt alakító argentin színész, Darío Grandinetti ugyan nem igazán hasonlít a szentatyára, de legalább kellően karizmatikus színész, akire oda kell figyelni, ha mond valamit. Kár, hogy a valódi Ferenc pápa szívből jövő, természetes kedvessége hiányzik belőle.
Az, hogy végül tetszeni fog-e a nézőnek a Ferenc pápa – Buenos Airestől a Vatikánig című film, alapvetően azon múlik, hogy mit várt tőle. Ha egy jó és elgondolkodtató filmet, akkor a csalódás garantált, viszont ha valaki megelégszik annyival, hogy egy erősen leegyszerűsített és megszépített, enyhén giccses filmben érdekes tényeket tudjon meg Bergoglióról, és a beszédeiből kirajzolódjon neki egy okos, bölcs és páratlanul szerény ember képe, akkor ne habozzon a mozijegyvásárlással.
