Az eredeti cikk az abcug.hu-n jelent meg.
Heten ülnek egymással szemben egy VII. kerületi ház alagsorában: egy szociális munkás, a programmenedzser és öt, egykori hajléktalan ember. Már fél éve rendszeresen találkoznak, az utolsó összejövetel óta viszont majdnem két hónap telt el. “Bármit mondhattok, hogy vagytok, hogyan jöttetek ide, mi történt veletek” – kezdte a beszélgetést a szocális munkás.
“Van öröm is meg minden, vegyesen, az élettel ez jár” – kezdte az egyikük, majd szép lassan kiderült, hogy ő horgászni volt, a vele szemben ülő nagydarab segédmunkás és a párja napernyőt vettek, meg csináltak egy finom rakott kelt, az idős úrnál dugulás volt, de megbirkózott vele, a nyugdíjas asszony pedig mosolyogva mesélte, hogy kikerekedett a fia.
A havi egyszeri beszélgetés különleges alkalom, amit a Habitat for Humanity magyarországi szervezete szervez azoknak az egykori hajléktalan embereknek, akik a segítségükkel jutottak lakáshoz 2015-ben. Egyikük, a 15 éven keresztül egy városszéli kunyhóban élő Gábor, akinek a sorsával az Abcúg korábban részletesen is foglalkozott. Mellette azonban ott van még
- Tibor, akinek egyszer csak eladták a feje fölül a házát,
- Kati, aki szívbetegen élt egy sátorban a Duna mellett a fiával,
- valamint László és Ancsa, akik úgy döntöttek, rendbe teszik az életüket, de pechükre kigyulladt a kis bódéjuk, amiben laktak.
Meglátogattuk őket az egyik beszélgetésen, hogy utánakérdezzünk, mi lett velük azután, hogy több év elteltével újra fedél került a fejük fölé. Ismerje meg őket!
A kapukóddal meggyűlt a bajuk
“László vagyok, hajléktalan voltam, az erdőben éltem, ahol egy kis bódét építettem” – kezdte a bemutatkozását a nagydarab férfi. László négy éve van együtt a barátnőjével Ancsával. Ez a kapcsolat volt végül az, ami helyre tette. “Akkoriban nagyon ittam, nem dolgoztam, züllöttem. A kannás bor volt nekünk a csodavilág” – mesélte. Egy, a Duna-parton összeeszkábált bódéban éltek Ancsával. Végül előbb a nő ment el dolgozni, majd László is. “Elgondolkodtunk kicsit mélyebben, hogy jó lenne talpra állni. Ha lenne baba, akkor mi lenne velünk, biztos elvennék tőlünk” – magyarázta László.
Laci
Ma már Ancsa minden reggel fél 6-ra jár dolgozni egy étterembe, László pedig segédmunkás. Tavaly december óta élnek az új lakásukban, és azt mondják, a szomszédok el sem tudják képzelni róluk, hogy valaha hajléktalanok voltak.
Lászlóék is a Habitat segítségével hagyhatták ott a munkásszállót, ahol éltek. A bódéjuk ugyanis két és fél évvel ezelőtt leégett, ezért szedelődzködniük kellett. László szerint az volt a mélypont az életükben. “A tűzoltók azt sem engedték, hogy kimentsük a sátrat, mert volt bent egy gázpalack” – mondta. Végül már csak erősen megrongálódva jutottak hozzá, még lyuk is volt rajta. Pedig nagy szükségük volt rá, ugyanis utána még napokig abban éltek. Január volt, ők pedig egyetlen gyertyával fűtöttek éjszaka.
Ancsa
“Akkor úgy éltünk mint az ősemberek, most viszont fullosak vagyunk” – mondta László mosolyogva. Leginkább a kapcsolatukra volt jó hatással, hogy véget ért a hajléktalan lét. Korábban ugyanis nem tudtak kettesben lenni, a bódénál és a szállón is össze voltak zárva más emberekkel. A lakásukban viszont már csak ketten vannak, nem kell mással osztozni, nem kell minden este tüzet rakni, így egymásra is több idejük jut.
És mihez kellett hozzászokni? “A kapukódhoz” – mondta László. Két hónapjába is beletelt, mire megjegyezte, korábban ugyanis nem volt szüksége ilyesmire. A számlákat nem sorolta a gondok közé. “Amióta dolgozunk, van félretett pénzünk” – mondta.
Más helyett is befizette a csekkeket
Az ötvenes éveiben járó Tibor szintén csekkfronton teljesít a legjobban. “Nem új dolog ez nekem, szerencsére én csak két évet éltem utcán” – mesélte. Ő volt az, aki már a lakásfelújítás során is elvitte befizetni a rezsicsekkeket, pedig azt elvileg még a Habitat állta volna neki. Volt olyan, amit a számlázás miatt nem is tudtak neki később megtéríteni, így azt a pénzt elbukta. “Így jártam” – mondta Tibor mosolyogva.
Ő egyedül költözött be a budapesti bérlakásába. “Csend és nyugalom van” – mondta. A hajléktalanszállón, ahol korábban lakott, állandóan hangzavar volt. “Ha valaki úgy gondolta, hogy nem bír aludni, akkor a folyosó egyik végéből a másikba ordította, hogy szevasz” – mesélte. Az ételére sem kell már vigyáznia, itt senki sem viszi el a hűtőből. “Amit csinálok, az a pörkölt, borsóleves, bableves, tészták” – mondta.
Tibor
Hiába a decemberi beköltözés, Tibornak mégis hiányzott valami az ünnepek alatt: a tévé. Annak idején sokat tévézett, és a szállón is állandóan be volt kapcsolva a készülék, a lakásába azonban nem volt bekötve. “A Digihez be is mentem, megkérdeztem, de azt mondták, hogy az én régebbi Thompson tévémre nem lehet rákötni. Ebben maradtunk” – mondta Tibor. Kiszámolta, egy évébe telt volna összespórolni a pénzt egy új tévére. Egy csomagolóüzemben dolgozik, a bére pedig nem több havi ötvenezer forintnál.
Sátorban élt szívbetegen
Kati nyugdíjas, és most már úgyis él, ahogy az egy nyugdíjas nőnél szokás: főz a fiára, keresztrejtvényt fejt és tévésorozatot néz. Nem volt mindig így, Kati fia ugyanis évekkel ezelőtt elveszítette az állását, így nem tudták fenntartani az albérletüket sem: hajléktalanok lettek, és egy erdőszéli sátorba költöztek. “A főzés nagyon nehéz volt, tisztálkodni pedig bejártunk a hajléktalanszállókra” – mesélte Kati.
Számára mégsem ez volt a legnehezebb, 2015 elején ugyanis szívműtéten esett át. A kórházból kellett volna visszaköltöznie a sátrába, ezt azonban már nem vállalta be: egy hajléktalanszállóra ment, és ott várta meg, míg az új lakásuk felújítása befejeződik.
Kati
“Kicsit furcsállottuk először, a sátorban csak elemlámpánk volt” – mondta Kati, de hamar megszokták. A tisztálkodás, a mosás, minden sokkal könnyebb számukra, és paprikás krumpli helyett ma már hús kerül az asztalra. Ő főz, a fia pedig dolgozik, reggel 5-kor indul és este 9-kor végez, délelőtt utcaseprő, délután pedig takarít egy piacon. A kettő között szokott hazaugrani ebédelni. “Öcsi nagyon szereti a hasát, már lassan olyan kövér, mint a Laci” – mutatott Kati nevetve a szoba túlsó oldalán ülő, nagydarab Lászlóra. Majd később hozzátette, hogy ő maga is kikerekedett, mióta nem egy sátorban él.
Gábor, az egykori ács is berendezkedett már az új lakhelyén: a tavaly ősszel levágott disznóból még mindig van a mélyhűtőben, és továbbra is szeret dvd-zni. A mikrót ugyanakkor még ki sem vette a dobozából, előbb egy polcot szeretne csinálni neki. “Horgászom, mindennap megyek, amikor ráérek. Amúgy minden oké” – mondta nevetve.
Gábor
Nehezen fogják vissza a spórolást
Krajcsovics Balázs a program kezdete óta rendszeresen felkeresi a beköltözőket, és segít nekik megoldani a problémáikat. Gábor esetében ez például – sok más dolog mellett – a vízóraállás bediktálását szokta jelenteni. “Ő nem hajlandó telefonon bediktálni, tart tőle, ha lehetne személyesen intézni, akkor minden rendben lenne” – mondta Balázs. Hogy miért? “Ez egy hivatal, ott más nyelvet beszélnek, ott nem tudom azt mondani, hogy belassítok, azt kiperkálom” – magyarázta Gábor.
Tavaly hatan költöztek lakásba a Habitat programjának köszönhetően. A legtöbben gyorsan megszokták az új helyet, fennakadás csak néhány esetben fordult elő, és azok is szinte csak azért, mert az újdonsült tulajdonosok túlzásba vitték a spórolást. “Volt olyan ügyfél, aki spórolási szándékból kikötötte a bojlert” – mesélte Balázs. Ez csak azért gond, mert mint minden a lakásban, az is garanciális, másrészt így valószínűleg az illető kevésbé is zuhanyozik. Máshol a kályha nem fűtött rendesen, mint kiderült azért, mert napközben nem rakták, a kunyhóban ugyanis – szintén spórolási szándékból – nem szokták.
“Volt olyan ügyfél, aki spórolási szándékból kikötötte a bojlert”
Az összetákolt kunyhókban, ahol a beköltöző hajléktalanok nagy része korábban élt, se hűtőszekrény, se kamra nem volt, sőt, még a ruháikat sem tudták hová rakni. A lakásokban viszont felfutott a mélyhűtőhasználat – van, aki a Dunából horgászott halait tárolja benne -, és előkerültek a ruhásszekrények. Volt olyan hajléktalan, aki külön felemlegette, mennyire örül, hogy már van hely az alsóneműinek, más pedig most tanult bele abba, hogy a zoknit nem kell kidobnia akkor, amikor elhasználta, mert már ki tudja mosni.
Most milyen jó nekünk, és milyen szar volt akkor
A VII. kerületi ház alagsorában ott voltak mind, csak Kati fia hiányzott, aki akkor még dolgozott. “Voltam vele horgászni” – mutatott László Gáborra. “A Laci, az haver” – mondta Gábor. A kis csoport tagjai fél év alatt megismerték egymást, és össze is barátkoztak. Kati az új porszívóját például Gábortól kapta (“kitették, nekem meg nincs szükségem rá, ezért nekik adtam”), és Tibornak is megoldódott már a tévéproblémája. Lászlóék ugyanis neki adták a set-top-boxukat, így az idős férfi már a régi készülékén is tudja fogni a csatornákat.
“Voltam vele horgászni” – mutatott László Gáborra
A Habitat for Humanity pályázati támogatásból szervezi a beszélgetéseket, Szabó Andrea programmenedzser szerint idén próbálkoznak ilyesmivel először. “Van egy csomó minden, amiről azt gondolják, hogy csak velük történik meg, de valójában mindegyikükkel” – mondta. Ezt pedig jó, ha megosztják egymással, megbeszélik az ügyes-bajos dolgaikat. “Lakásba költözni legalább akkora trauma, vagy legalábbis akkora életmódváltás, mint elveszíteni egy lakást” – mondta Szabó Andrea. “Ők immár nem hajléktalan emberek, és ezt fel kellett dolgozni” – tette hozzá Krajcsovics Balázs.
“Mi még visszamegyünk oda, körbenézünk, leülünk” – mondta László arról a helyről, ahol a régi bódéjuk állt. Ilyenkor eszükbe jut a tűz is. “Múlt héten is voltunk, az emlékek visszahúznak, most milyen jó nekünk, és milyen szar volt akkor” – folytatta. Kati és Tibor is hasonlóról számolt be. Kati beszélgetni jár vissza az egykori sátrához az ismerősivel, Tibor pedig elmélkedni.
“Van egy csomó minden, amiről azt gondolják, hogy csak velük történik meg, de valójában mindegyikükkel”
“Időnként elmegyek nosztalgiázni a volt helyeimre” – mesélte. A bátyjával együtt élt ott az utcán, de már három éve nem találkozott vele. Ő volt az, aki egyik napról a másikra eladta Tibor feje fölül a lakást, mindenével együtt, neki pedig azt mondta, felújítás miatt kell kiköltözniük. De többé már nem mehetettek vissza.
“Kénytelen vagyok ezt az eszembe vésni, időnként, van, hogy elsétálok és felnézek, hogy hát igen, itt laktam” – mondta. Ilyenkor lepergeti magában azt is, hogyan került az utcára, majd hogyan került el onnan. “Most már nyugodt vagyok, hogy van hol laknom” – mondta.
László azt mondta, nem is reménykedett abban, hogy a pályázatuk nyerni fog, és végül ők költözhetnek be a felújított bérlakások egyikébe. “Nagy verseny volt értük, mert nagyon sok ember szorul rá” – mondta, majd azt üzente nekik, hogy próbálkozzanak “előbb utóbb sikerrel fognak járni”. A Habitat for Humanity programjára idén majd kilencszeres volt a túljelentkezés, négy lakásra 33 pályázat érkezett. Párok, csoportok és családtöredékek is jelentkezhettek egy pályázaton belül, így összesen 53 hajléktalan jelentkezett. Végül 4 lakásba hatan költözhettek.
További Abcúg.hu cikkek az NLCafén:
- Néhány kapirgáló tyúk menti meg az éhező falvakat
- Hawaii önkéntesek építik a pesti hajléktalan új lakását
- Magyar zászlóval hálálkodnak a befogadott menekült gyerekek
