Az öreg Winfried (Peter Simonischek) ritkán láthatja a lányát, Ines (Sandra Hüller) ugyanis az évek során sikeres üzletasszony lett, akit a cége hosszabb időkre külföldre költöztet, hogy helyben végezhesse tanácsadói munkáját. Amikor a lány nagy ritkán mégis hazatér, akkor se nagyon szakad el az okostelefonjától, ráadásul inkább az anyját látogatja meg, Winfriedék ugyanis már elváltak. Miután idős kutyája magára hagyja az öreget, Winfried fogja magát, és repülőjegyet vált Bukarestbe, hogy meglepje lányát a születésnapján, ám Ines épp akkor a cég egyik legfontosabb üzletének megkötésére készül, és nem igazán örül annak, hogy az apja eltereli a figyelmét a rá váró feladattól. A film valójában két ember, apa és lánya újra egymásra találásának meglehetősen furcsa története. Winfried ugyanis nem hajlandó elfogadni azt, hogy ő már csak teher a lánya számára, és eleinte megpróbál kedvességgel közeledni hozzá, ám amikor rájön, hogy ez ide kevés lesz, extrém módszerhez fordul: egy látványosan ronda protkó és egy paróka segítségével új emberként mutatkozik be Ines bukaresti ismerőseinek és üzletfeleinek, megzavarva ezzel a lánya körüli állóvizet. Ő lesz Toni Erdmann, a Bukarestben dolgozó, és mindenhol váratlanul feltűnő coach, aki igyekszik minél bizarrabb helyzeteket teremteni maga körül, Ines legnagyobb örömére.
Drámából fergeteges komédia
Az igazán jó vígjátékok többnyire azok, amik egy valósághű, hiteles drámán alapulnak, ugyanis azokon a szereplőkön tudunk igazán felszabadultan nevetni, akiknek együtt tudunk érezni a problémáival, és igazán értjük őket.
A humoros szituációk önmagukban ugyanis sokszor túl felszínesek maradnak, ha nem fontosak számunkra azok az emberek, akikkel ezek a helyzetek megesnek. Gondoljunk csak egy kandi kamerás felvételre. Ha csak ismeretleneket nézünk, amint csúnyán átvágják őket, a hatás korántsem annyira vicces, mint amikor általunk is ismert celebeket szívatnak meg ugyanígy. Ha meg személyesen is ismerjük az átvert személyt, az már tényleg a csúcs.
Mindezt csak azért fejtettem ki ennyire részletekbe menően, mert el szeretném magyarázni, hogy a Toni Erdmann első órája miért csak mérsékelten vicces. Azért, mert azokhoz az abszurd helyzetekhez, amik a film második felében kialakulnak, előtte egyszerűen elég mélyen meg kell ismernünk a figurákat, különben nem tudnánk elfogadni őket ezekben a piszkosul kínos szituációkban. A hosszú felvezetés nélkül nem értenénk, hogy Ines miért ad meztelenül születésnapi partit a kollégáinak, ahogy azt sem, miért követi az apját egy idegen család lakásába, hogy aztán a nappali közepén hangosan elénekelje Whitney Houston slágerét, a Greatest Love of All-t, de úgy, hogy a legtöbb magyar tehetségkutatós győztes szégyenkezve elbújhat mögötte. A film legviccesebb részei akkor működnek igazán, ha időt szakítunk az azokat felvezető drámai pillanatokra is.
Csak ne túl komolyan!
A Toni Erdmann elsősorban azért szenzációs film, mert a főszereplők zseniálisan reagálnak egymás legkisebb rezdülésére is, és bár csak annyiban hasonlítanak egymásra, hogy mindketten németek és szőkék, ők bőven tesznek arról, hogy elhiggyem nekik az apa-lánya kapcsolatot. Winfried drámája ugyanis pont abban rejlik, hogy felismeri a lányában önmagát, csakhogy azt látja, hogy Ines egy olyan irányba tereli az életét, melynek a végén nem várhatja boldogság.
A multik rideg, számító és pénzhajhász világában ugyan jól megfizetik az olyanokat, mint Ines, de cserébe nemcsak napi nyolc órát kérnek tőle, hanem a lelkét is. Ez az, amit az apja nem akar hagyni, és attól fél, hogy ha nem ébreszti rá erre a lányát, akkor örökre elveszíti őt. Most vagy soha alapon kezd bele brutális magánakciójába, hogy valami kis életet csempésszen a lányába azáltal, hogy kizökkenti őt a komfortzónájából. Az eleinte öncélúnak tűnő tréfálkozásokról – amibe még olyasmik is beleférnek, hogy az apja szándékosan fingik egy nagyot Ines főnöke előtt, és benyögi azt, hogy felvett egy pótlányt, mert az igazi soha nem ér rá – gyorsan kiderül, hogy nagyon is céljuk van:
Winfried a fiktív Toni Erdmann bőrébe bújva mutatja meg ugyanis Inesnek, hogy az élet akkor igazán szép, ha nem vesszük magunkat annyira komolyan.
Poén és mondanivaló kéz a kézben jár
A Toni Erdmann előtt hajlamos voltam azt gondolni, hogy egy jó vígjáték nem lehet hosszabb két órásnál. Maren Ade filmje ugyan 162 perces, én egy perccel sem éreztem hosszabbnak másfél óránál. Talán azért, mert a film nem próbál folyamatosan röhögtetni, de amikor igen, akkor nagyon. A humora inkább bizonyos jelenetekre fókuszál, kihozva azokból a maximumot. A meztelen parti, vagy amikor Winfriedet behívják vécézni egy szegény romániai család rozoga vityillójába, mind emlékezetes pillanatok, amiket ugyan lassan három hónapja láttam már, de azóta is újra meg újra eszembe jutnak. A Toni Erdmann úgy nevettet meg, hogy közben el is gondolkodtat a saját életünkről, és nemcsak 162 szórakoztató percet kapunk a moziban ülve, hanem útravalóul még mondanivalót is. És mindezt egy német filmtől, ami még hihetetlenebbé teszi az egészet. Az egyetlen hibája, hogy a mondanivalóját a film végén kissé túlragozzák, pedig az üzenet szájbarágás nélkül is bőven érthető lenne.
