Lampedusa különleges hely. Egy pici olasz sziget, alig több mint hatezren lakják, de mivel nagyon közel van Afrika partjaihoz, az onnan érkező menekültek általában ezt veszik célba, hogy a szigeten keresztül nyerjenek bebocsátást Európába. Az embercsempészektől vett rozoga ladikjaikon százasával indulnak útnak, bízván abban, hogy ezek az ócska teknők eljuttatják őket a céljukig. Sokuknak ez nem adatik meg, és közülük a szerencsésebbeket az olasz parti őrség mentőhajói menekítik ki a tengerből, a többiek sorsa viszont a hullámsír.
Miközben életek tucatjai vesznek el a reménytelen küzdelemben, néhány kilométerrel arrébb csak zajlik az élet, mintha mi sem történt volna. A gyerekek játszanak, a felnőttek dolgoznak, a halászok mindennap kimennek a tengerre az újabb zsákmányért, szinte tudomást sem véve arról, hogy a szomszédjukban zajlik az emberiség egyik legnagyobb tragédiája. Üdvözlet Lampedusán!
Elviselni a tragédiát
Az olasz Gianfranco Rosi tanulságos dokumentumfilmje – ami megnyerte az idei Berlinale Filmfesztivál fődíját, az Arany Medvét – különleges darab. Sokáig furcsa, hogy bár pár kilométerrel arrébb óriási emberi tragédiák zajlanak, mi nézőként kénytelenek vagyunk azt figyelni, ahogy a helyi DJ slágereket válogat a rádióműsorához, vagy ahogyan a tizenkét éves Samuele halász édesapjával és a nagyanyjával vacsorázik odahaza. Látszólag jelentéktelen, mindennapi élethelyzetek képei ezek, felszínesen nézve nélkülözik az igazi drámát, de az erejüket pont az adja, hogy a dráma nem bennük, hanem mögöttük rejtőzik. Rosi kamerája persze időnként megmutatja, hogy a hírekben bemondják, mi történt a tengeren a menekültekkel, ahogy azt is megmutatja, hogy a menekülttáborok szó szerint a lakók szomszédságában vannak, a két világ azonban nem nagyon keresztezi egymást.
A lakók persze tudják, mi folyik tőlük pár száz méternyire, de igyekeznek úgy tenni, mintha minden a régi lenne. Mert az élet a legnagyobb tragédiák és katasztrófák idején is megy tovább, és nem lehet megállni csak azért, mert mások szenvednek. Az ember már csak így működik, és a rendező jól tudja ezt.
Ha csak a menekültek tengeri tragédiájának elképesztő képeire koncentrálna, akkor fél óra után elmenekülnénk a moziból, mert nem bírnánk tovább nézni azokat a rettenetes képeket, amiket a rendező a kamerájával rögzített. Azonban a tragédia képei a mindennapi élet pillanataival váltakozva már befogadhatóvá, sőt feldolgozhatóvá teszik a borzalmakat.
Tömeg kontra egyén
Nehéz volt megszokni azt is, hogy míg Rosa Lampedusa lakóit egyénekként kezeli, addig a menekülteket egyfolytában tömegben mutatja, mintha szándékosan kerülné, hogy egy-egy sorsot kiemeljen közülük. Néhány gesztusból vagy pillantásból persze látszik, hogy itt emberi sorsokról, önálló emberekről van szó, de ezzel a módszerével a rendező mintha azt próbálná állítani, hogy egy ilyen szerencsétlen helyzetben elvesznek az egyének, és csak akkor kaphatják vissza az életüket, ha kiszabadulnak belőle. Ez a hozzáállás szintén jellemző ránk, átlagemberekre is, akik leginkább csak a hírekből tájékozódunk a menekültek helyzetéről, és ilyenkor nem egyénenként, csak hangyabolyszerű tömegként gondolunk rájuk.
A két világ között összekötő elemként a sziget orvosa, Pietro Bartolo szolgál, aki helyi lakosként is bevonódik a szerencsétlenül járt migránsok ügyébe, és többek között ő kezeli azokat, akiket a tengerből mentenek ki a parti őrség tagjai. Azt gondolnánk, hogy már megcsömörlött attól a sok borzalomtól, amit látott, de a film egyik legfájdalmasabb részében elmeséli, hogy az emberi szenvedést nem tudja megszokni, és máig rémálmok gyötrik az átélt szörnyűségek miatt. Már-már horrorba illő, amikor azt taglalja, milyen sérüléseket szerezhetnek az emberek egy hajó felforrósodott gyomrában utazva, pedig akkor a film legerősebb percei még hátra vannak.
Tömegsír a hajó gyomrában
Nem tudom, hogy intézte el, de Rosinak sikerült elkísérnie kamerájával a parti őrséget egy bevetésre, egy afrikai hajó kimentésére a tengerből. Egy olyan hajóéra, melyen tucatszám hevernek a holtak, akik nem viselték el a hajó gyomrában az elképesztő hőséget és levegőhiányt. Az olaszok fájó rutinnal kezelik a helyzetet. Először kimentik a kiszáradt, de még életben lévő embereket a hajóról, majd jönnek azok, akik jól bírták az utat – ők többnyire többet fizettek a “jegyért”, ezért a hajó fedélzetén, levegős helyen utazhattak –, majd legvégül a hajó felforrósodott gyomrában összegyűlt halottak következnek, akik nem bírván az elképesztő hőséget és szárazságot, mind megfulladtak odalent.
Ezt persze leírni még egyszerű, de szavakkal amúgy is lehetetlen visszaadni azoknak a képeknek az erejét, amikor a kamera pásztáz a tömegsírrá vált hajógyomorban. Ezek a képek még a legvérmesebb menekültgyűlölőből is elő kell hogy hozzák a gondolatot: vajon mi elől menekülnek ezek a szerencsétlen emberek, ami még annál is rosszabbnak tűnik, mint vállalni a kockázatát egy ilyen embertelen és elképesztően veszélyes utazásnak?
Miközben zajlik a mentés, és a néző kitér az emberiségbe vetett hitéből, néhány kilométerrel arrébb Lampedusa szigetén néhány család épp a vacsorához készül. Hal lesz és tenger gyümölcsei.
