Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Aktuális

Ezrek vesznek a tengerbe, míg a konyhában rotyog a vasárnapi leves

Az emberek tucatszámra halnak meg a tengeren, de az élet megy tovább. Akár ez is lehetne a jelmondata a Tűz a tengeren című kegyetlen dokumentumfilmnek, ami annak az olasz szigetnek, Lampedusának a lakóit mutatja be, amin keresztül a legtöbb afrikai menekült Európába érkezik.

Lampedusa különleges hely. Egy pici olasz sziget, alig több mint hatezren lakják, de mivel nagyon közel van Afrika partjaihoz, az onnan érkező menekültek általában ezt veszik célba, hogy a szigeten keresztül nyerjenek bebocsátást Európába. Az embercsempészektől vett rozoga ladikjaikon százasával indulnak útnak, bízván abban, hogy ezek az ócska teknők eljuttatják őket a céljukig. Sokuknak ez nem adatik meg, és közülük a szerencsésebbeket az olasz parti őrség mentőhajói menekítik ki a tengerből, a többiek sorsa viszont a hullámsír.

Miközben életek tucatjai vesznek el a reménytelen küzdelemben, néhány kilométerrel arrébb csak zajlik az élet, mintha mi sem történt volna. A gyerekek játszanak, a felnőttek dolgoznak, a halászok mindennap kimennek a tengerre az újabb zsákmányért, szinte tudomást sem véve arról, hogy a szomszédjukban zajlik az emberiség egyik legnagyobb tragédiája. Üdvözlet Lampedusán!

Elviselni a tragédiát

Az olasz Gianfranco Rosi tanulságos dokumentumfilmje – ami megnyerte az idei Berlinale Filmfesztivál fődíját, az Arany Medvét – különleges darab. Sokáig furcsa, hogy bár pár kilométerrel arrébb óriási emberi tragédiák zajlanak, mi nézőként kénytelenek vagyunk azt figyelni, ahogy a helyi DJ slágereket válogat a rádióműsorához, vagy ahogyan a tizenkét éves Samuele halász édesapjával és a nagyanyjával vacsorázik odahaza. Látszólag jelentéktelen, mindennapi élethelyzetek képei ezek, felszínesen nézve nélkülözik az igazi drámát, de az erejüket pont az adja, hogy a dráma nem bennük, hanem mögöttük rejtőzik. Rosi kamerája persze időnként megmutatja, hogy a hírekben bemondják, mi történt a tengeren a menekültekkel, ahogy azt is megmutatja, hogy a menekülttáborok szó szerint a lakók szomszédságában vannak, a két világ azonban nem nagyon keresztezi egymást.

A lakók persze tudják, mi folyik tőlük pár száz méternyire, de igyekeznek úgy tenni, mintha minden a régi lenne. Mert az élet a legnagyobb tragédiák és katasztrófák idején is megy tovább, és nem lehet megállni csak azért, mert mások szenvednek. Az ember már csak így működik, és a rendező jól tudja ezt.

Ha csak a menekültek tengeri tragédiájának elképesztő képeire koncentrálna, akkor fél óra után elmenekülnénk a moziból, mert nem bírnánk tovább nézni azokat a rettenetes képeket, amiket a rendező a kamerájával rögzített. Azonban a tragédia képei a mindennapi élet pillanataival váltakozva már befogadhatóvá, sőt feldolgozhatóvá teszik a borzalmakat.

Tömeg kontra egyén

Nehéz volt megszokni azt is, hogy míg Rosa Lampedusa lakóit egyénekként kezeli, addig a menekülteket egyfolytában tömegben mutatja, mintha szándékosan kerülné, hogy egy-egy sorsot kiemeljen közülük. Néhány gesztusból vagy pillantásból persze látszik, hogy itt emberi sorsokról, önálló emberekről van szó, de ezzel a módszerével a rendező mintha azt próbálná állítani, hogy egy ilyen szerencsétlen helyzetben elvesznek az egyének, és csak akkor kaphatják vissza az életüket, ha kiszabadulnak belőle. Ez a hozzáállás szintén jellemző ránk, átlagemberekre is, akik leginkább csak a hírekből tájékozódunk a menekültek helyzetéről, és ilyenkor nem egyénenként, csak hangyabolyszerű tömegként gondolunk rájuk.

Ezrek vesznek a tengerbe, míg a konyhában rotyog a vasárnapi leves

A két világ között összekötő elemként a sziget orvosa, Pietro Bartolo szolgál, aki helyi lakosként is bevonódik a szerencsétlenül járt migránsok ügyébe, és többek között ő kezeli azokat, akiket a tengerből mentenek ki a parti őrség tagjai. Azt gondolnánk, hogy már megcsömörlött attól a sok borzalomtól, amit látott, de a film egyik legfájdalmasabb részében elmeséli, hogy az emberi szenvedést nem tudja megszokni, és máig rémálmok gyötrik az átélt szörnyűségek miatt. Már-már horrorba illő, amikor azt taglalja, milyen sérüléseket szerezhetnek az emberek egy hajó felforrósodott gyomrában utazva, pedig akkor a film legerősebb percei még hátra vannak.

Tömegsír a hajó gyomrában

Nem tudom, hogy intézte el, de Rosinak sikerült elkísérnie kamerájával a parti őrséget egy bevetésre, egy afrikai hajó kimentésére a tengerből. Egy olyan hajóéra, melyen tucatszám hevernek a holtak, akik nem viselték el a hajó gyomrában az elképesztő hőséget és levegőhiányt. Az olaszok fájó rutinnal kezelik a helyzetet. Először kimentik a kiszáradt, de még életben lévő embereket a hajóról, majd jönnek azok, akik jól bírták az utat – ők többnyire többet fizettek a “jegyért”, ezért a hajó fedélzetén, levegős helyen utazhattak –, majd legvégül a hajó felforrósodott gyomrában összegyűlt halottak következnek, akik nem bírván az elképesztő hőséget és szárazságot, mind megfulladtak odalent.

Ezrek vesznek a tengerbe, míg a konyhában rotyog a vasárnapi leves

Ezt persze leírni még egyszerű, de szavakkal amúgy is lehetetlen visszaadni azoknak a képeknek az erejét, amikor a kamera pásztáz a tömegsírrá vált hajógyomorban. Ezek a képek még a legvérmesebb menekültgyűlölőből is elő kell hogy hozzák a gondolatot: vajon mi elől menekülnek ezek a szerencsétlen emberek, ami még annál is rosszabbnak tűnik, mint vállalni a kockázatát egy ilyen embertelen és elképesztően veszélyes utazásnak?

Miközben zajlik a mentés, és a néző kitér az emberiségbe vetett hitéből, néhány kilométerrel arrébb Lampedusa szigetén néhány család épp a vacsorához készül. Hal lesz és tenger gyümölcsei.

Címlap

top