Molnár Marietta könnyűipari mérnök szakon végzett. Azért ezen, mert ez volt az iskolában az egyetlen, amit távoktatásban folytatni tudott. Mindössze három napot járhatott ugyanis egyetemre, utána megtörtént a baleset. Nekitámaszkodott annak az alacsony korlátnak, elvesztette az egyensúlyát, zuhant hét métert. “Baromi szerencsés vagyok” – mondja fura módon, aztán kifejti: utólag elment a helyszínre, és azt látta, hogy a feje csapódhatott volna egy kőtömbnek is – így gerincsérüléssel megúszta. Teljesült az, amiért azon a napon anyukája végig az autóúton, amíg felért a kórházba, imádkozott: “istenem, csak az agya ép maradjon!”
“Jön a drogos diszkóbalesetes”
– mondták a “rehabon”, vagyis azon a fővárosi rehabilitációs osztályon, ahová a legtöbb gerincsérült kerül. Sokan húsz-harminc évesek, hiszen gyakran ők sérülnek meg motoron vagy sport közben. Egy átlagosnak induló napból fordul át teljesen az életük. Akik már hetek, hónapok óta lábadoznak, látják a baleseti beszámolókat a hírekben, és ebből már tudják, hogy nemsoká új lakótárs érkezik…
A ‘felelőtlen’ bélyeget Marietta sokáig igyekezett lemosni magáról, sokáig bizonygatta a bíróságon és másutt, hogy nem volt részeg és nem drogozott, ma már nem érdekli. “Egyrészt ha iszom egy szórakozóhelyen, azért sincs senkinek joga elítélni, másrészt már nem érzem, hogy magyarázkodnom kell akár magamnak, akár másoknak. Csak anyáékat sajnálom, hogy azt kellett hallgatniuk, hogyan gyalázzák a gyereküket.” (A kártérítési per egyébként kilenc év után sem zárult még le.)
Az első hetekben Marietta az életben maradással volt elfoglalva, majd később, a gerincosztályon a talpra állással. Naponta küzdött a rengeteg tornával, hitte, hogy csak hit kérdése. Hogy nem szabad feladni, hogy harcolni kell és hasonlók.
Két és fél évébe telt, mire feladta ezt, és megértette, hogy nem fog járni.
A “rehab” sajátos hely. “Az ottani kötődések sokkal erősebbek – mondja Marietta –, hiszen mind ugyanazon megyünk keresztül. Ott megszűnik minden. A végzettség, az anyagi háttér, a körítés… csak az ember van. A milliomos háromdiplomás ugyanúgy gürizik a szőnyegen, mint a csóró szakmunkás. Van, aki örül, hogy életben maradt. Más tagad, próbál kapálózni. Megint más rájön, hogy így kell új életet kezdeni. És van, aki soha nem dolgozza fel – volt olyan nyaki sérült, aki öngyilkos lett. Én is mondtam anyának, hogy húzza ki a csöveket. Hogy mondhattam ilyet épp neki… De szerintem aki ott lazán kezeli a dolgokat, azon pár év múlva úgyis kijön. Nekem is el kellett siratnom a lábaim, és nem ágyon fekve, hanem úgy, hogy törtem-zúztam közben. Eleinte az édesanyámra zúdítottam az összes dühömet, elképesztő, mit tűrt akkoriban. Aztán beláttam, hogy önző dolog volt azt képzelni, hogy ez csak az én tragédiám.”
Amikor a bulizó lány nekitámaszkodott a korlátnak, még volt barátja. Amikor a rehabra került, már nem. “Ő a járó Mariettába volt szerelmes” – mondja, és hozzáteszi: akkor ez érdekelte a legkevésbé. Az első időszakban, a kórházban folyamatosan volt mellette valaki. Családtagok, barátok, akik “végigcsinálták velem azt, amikor majdnem meghaltam”.
Felépült, hazaköltözött azzal az erős bizonyítási vággyal, hogy így is normális élete lesz. “Ha annak élek, hogy kerekesszékes lettem, akkor cseszhetem” – mondja.
“Nem utálhatom az összes embert, csak mert járnak.”
Úgy három év ment el azzal, hogy fizikailag-lelkileg összerakja magát, utána kezdett el hiányozni a “valakihez tartozni” érzése. “Tudod, amikor készülsz a randevúra… kellett a megerősítés, az, hogy nőnek érezzem magam a pelenkázós, katéterezős, szabadidőruhás napok végtelen sora után.”
Regisztrált egy társkereső oldalon. Az ismerkedés egy kerekesszékes lánynak nemcsak azért nehezebb, mert kevesebben látják meg benne a nőt. Ha meggondoljuk: sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben van. Ott vannak a “kukkolók”, akik egyszerűen csak kíváncsiak egy “ilyen” lányra. Ott vannak azok, akik megszimatolnak mindenféle gyengeséget, mert akár érzelmi, akár anyagi kizsigerelésre utaznak. Vannak, akik – akár öntudatlanul – a függőségi helyzeteket kedvelik, ahogy a lány fogalmaz: ettől érzik magukat férfinak. “Mások meg azt gondolják, bármihez joguk van, csak mert szóba állnak egy kerekesszékes csajjal. Na és ott vannak azok is, akiknek kimondottan fétisük ez a fajta viszony, és egyből azzal nyitnak, hogy mennyit érzel a szexből.” Egy egyéjszakás kaland is másképpen kockázatos annak, aki szó szerint nem tud kilépni egy helyzetből… Mindezek persze nem feltétlenül jelentenek valós veszélyt, de mindenesetre messzire vihetnek egy kiegyensúlyozott partnerkapcsolat eszményétől.
“Nekem hamar megnyílnak az emberek. Általában sok levelezés után találkoztam bárkivel is, és egy beszélgetés alatt kiderült, hogy lehet-e egymáshoz közünk. Talán könnyelmű vagyok, de mindig abból indulok ki, miért bántana valaki, ha én nem bántom? Párszor azért át lettem verve.”
Kérdés, vajon mi a jobb, ha az embernek eleve van társa, amikor ilyesmi történik, és így együtt “szoknak bele” az új helyzetbe, vagy ha az illető nem ismerte a korábbi formáját, így eleve a jelenlegit fogadhatja el. “Azt hiszem, nekem könnyebb ez. Zavarna, ha a másik tudná, milyen voltam azelőtt, és esetleg csak a lelkiismerete miatt marad velem.”
Marietta úgy fogalmaz,
párkapcsolati téren nem tartja magát kerekesszékesnek.
“Nehéz megtalálni az egyensúlyt. Hogy kezeljen nőként az adott férfi, de ne babusgasson és óvjon mindentől.” De vajon változtat-e a nő “mércéjén” az, ha ilyen helyzetbe kerül, ha a “tökéletes emberek társkereső piacán” már nem ő a főnyeremény? “Igen, változtak az igényeim. De szerintem ez előbb-utóbb amúgy is bekövetkezett volna, csak talán később. Ma már látom, hogy a húszas éveim elején elég felszínes voltam. Néztem a férfiak cipőjét, óráját, azt, hogy mit tud felmutatni. Na, ez már mind nem számít. Viszont az se igaz, hogy az embernek így esélye se lenne egy jó pasira… én sok pozitív megerősítést kapok.”
Nagy problémája volt azelőtt, hogy hízásra hajlamos. “Soha semmimmel nem voltam elégedett.” A szék viszont egészen más gondokat hoz ezen a téren – elsősorban aránytalanságot. Az ember karja izmos lesz a kerekek hajtása miatt, ugyanakkor a hasa, lába gyengébb, a bőr megereszkedhet. “Furcsa módon most jobban mérem magam más kerekesszékesekhez, mint más nőkhöz, amikor lábon voltam. Próbálom kompenzálni a széket az öltözködéssel, sminkkel, és szeretném azt hinni, hogy nem azért néznek, mert kerekesszékben vagyok. Mindig szerettem a kivágott hátú pólókat, de mivel lett egy negyvencentis hegem, sokan azt hitték, többet nem veszek majd fel ilyet. Ellenkezőleg. Büszkén vállalom, hogy min mentem keresztül.“
Marietta harmadik helyezett lett a Miss Colours szépségversenyen, amit kerekesszékes nőknek rendeznek. “Nagyon jól éreztem magam, mert ott nem úgy foglalkoztak velünk, mint kerekesszékesekkel, hanem simán, mint nőkkel. Azelőtt eszembe nem jutott volna szépségversenyen indulni…” Persze egy ilyen baleset után hátramaradhatnak komolyabb nyomok is, amelyek befolyásolják a mindennapokat. A kívülállónak általában nem jut eszébe, hogy ha valaki deréktól lefelé lebénult, az bizony nemcsak annyit jelent, hogy nem tud járni, hanem sok minden más sem működik a belső szervek közül. Hogy egy nagyon egyszerű dolgot mondjunk: nem érzi, mikor kell vécére mennie. Így
vannak párok, akik minden testi működésüket kénytelenek megosztani egymással,
ahol a férj nemcsak a fürdésben, öltözködésben, de a vécéhasználatban is segít a feleségének. “Számomra tiszteletre méltó ez, de nem biztos, hogy tudnám csinálni. Én szerencsére sok mindent elvégzek egyedül. De baromi nehéz ezeket a részleteket elmondani egy új kapcsolat kialakulásakor, akármilyen laza is a másik – márpedig valamikor el kell mondani.”
Marietta ma már másfél éve él – ahogy mondani szokták – boldog kapcsolatban (egy korábbi ismeretség fejlődött tovább). Magával a ténnyel nem volt gondja a barátjának, inkább a praktikummal foglalkozott: “Átgondolta, milyen helyre menjünk első randira, ahol önállóan tudok mozogni, később hogyan tudok közlekedni a lakásban, ilyesmik. Már az első találkozás után tudtuk, hogy innentől együtt leszünk.”
A lány az elején óvatosan csepegtette az információkat, mígnem a férfi elunta ezt: na, most szépen egyben elmondasz mindent. És akkor megbeszélték a mit-hogyant. Beleértve a szexet is, hiszen ez az a terület, ahol szintén nagy kreativitásra van szükség. “Ha az ember érzékelése egy ponton kiesik, más testtájakon felerősödik – meséli erről Marietta. – De az biztos, hogy a spontán dolgokat el lehet felejteni. És persze az ember azon szorong, hogy már nem olyan a lába, a feneke, mint régen, milyen lehet hozzáérni… biztos, hogy sokkal nagyobb szerelem kell ehhez. De a lelki élmény sokkal erősebb lesz az együttlétekben, és ez jó.” Volt, hogy Marietta tett ilyesmi megjegyzéseket: “mennyivel jobban járnál egy ép lánnyal”, aztán leszokott ezekről. “Az elején azt mondta, hogy hülye vagyok, ma már mintha meg sem hallaná” – mosolyog.
A következő mérföldkő általában az, amikor bemutatják az embert a családnak, a baráti társaságnak. “Juj, ez mindig nagyon gáz. Nem tudom, mire számíthatok. Előfordult például, hogy egy srác szótagolva mutatkozott be nekem… A párom barátai viszont mind természetesen fogadtak, az egyetlen specialitás az, hogy a programok szervezésénél tekintettel vannak rám.”
Vannak persze pótolhatatlan veszteségek – ilyen a tánc. Mariettát többször is hívták kerekesszékes tánccsoportba, de azt mondja, “az már nem olyan, én lábon szerettem táncolni.” Manapság attól boldog, hogy olyanok veszik körül, akik elfogadták őt, és könnyebben túllép embereken, ha muszáj. “Inkább kevesebb kapcsolatom legyen, de az minőségi” – magyarázza. Úgy véli, amit lehet, azt kihoz az életéből. “Kerek minden, de
néha átfut az agyamon, hogy mit csinálnék most, harminckét évesen,
ha aznap este egyszerűen visszasétálok az asztalunkhoz, és semmi rendkívüli nem történik.”
– És mit? – kérdem.
– Valószínűleg lenne már legalább egy gyerekem. Anyukámnak már akkor mondták, hogy lehet még nagymama, amikor kitoltak a műtőből. Szeretnék is anya lenni, csak ezzel a balesettel sok idő elment az életemből, és azért nálam kockázatos a várandósság és maga a szülés is. Kellett mellém egy ember ahhoz, hogy ezen ne aggódjak, és most már úgy érzem, készen állok rá. Csak a gyakorlati kérdések foglalkoztatnak: hogyan hajolok majd le a kicsihez vagy megyek utána, de erre is egyre több jó példát látni. Esküvő… néha úgy érzem, nem akarok kerekesszékes menyasszony lenni, máskor meg vágyom magára az élményre.
– Hiszel a sorsban?
– Muszáj. Valami magyarázat kell, különben belehaltam volna. Talán arra volt jó ez az egész, hogy hamarabb tanuljak meg dolgokat.
– Jobb ember lettél?
– Szerintem igen.
