Távolsági busszal közlekedni üdítő kis társadalomtanulmány. Szerencsére bő fél éve naponta van részem ebben a csodában, és bevallom, az esetek többségében nagyon élvezem – főleg hazafelé menet. Valami perverz kis öröm tölt el, amikor már a buszvégállomáson kiszúrom a horgas orrú férfit, aki mindig kettővel a sofőr mögött szokott ülni, az anyukát a hisztis kisfiával, meg a nénit, aki sudokut fejtve szokta élvezetessé tenni a hazafelé útját. Ők alkotják az én kis mikrokörnyezetemet minden délután abban a 25 percben, amíg a Városkaputól eltöfögünk elővárosi otthonunkig.
Megfigyeléseim szerint két dolog van, amiben másképpen viselkednek ők, mint a fővárosi közlekedők. Az egyik, hogy úgy tűnik, a vidéki ember tud sorban állni, és nyugodt türelemmel viseli az első ajtós felszállás következményeit, nem érzi magát sértve, ha az érkezési sorrend történetesen éppen nem neki kedvez, és kénytelen a hosszú sor végére beállni. A BKK első ajtós buszainál nem ez történik. Ott burjánzó szőlőfürt alakzatban várják a közlekedők, hogy begördüljön a járat a megállóba. Amikor megtörténik, semerre sem nézve, eltökélten nyomakodnak az ajtó irányába, könyököt, táskát használva az érdekérvényesítés eszközéül. Ők a tülekedésben hisznek.
A másik különbség, hogy a helyközi buszon az utasok igyekeznek ésszerűen feltölteni a rendelkezésre álló ülőhelyeket. A BKK-n ez nem jellemző. Ott a többség azt szereti, ha nem türemkedik senki az intim szférájába, ezért ha egyes ülés már nincs szabadon, akkor többnyire igyekeznek egymaguk elfoglalni egy dupla helyet. Az egyik tipikus jelenség az ablaknál helyet foglaló, rajta mereven kibámuló ember, aki a mellette lévő helyet, táskával, cekkerrel igyekszik birtokában tartani. Inverz párja
a notórius kívül ülő, aki a telefonjába bújva igyekszik tudomást sem venni a rajta kívül létező világról és a mellette félszegen álldogálókról. Minden erejével azon van, hogy az utat magányosan, “padtárs” nélkül bekkelje ki.
A minap utóbbival hozott össze a sors, és mivel morcos voltam, fáradt és tudatos, vettem magamnak a bátorságot és bekéretőztem mellé. Nagy szemforgatás kísérte a kérésemet, de nem törődtem vele, elvégre az én bérletem sem volt olcsóbb, mint az övé, miért is kellene akkor álldogálnom? Bekuckóztam hát, igyekezve minél kisebbre összehúzni magam. Ami ezután következett, az minden eltökéltségem ellenére mégis rossz érzéssel töltött el.
A nő nem bocsátotta meg, hogy mellé pofátlankodtam. Tüntetőleg ciccegett, fészkelődött végig, amíg együtt közlekedtünk. Igazgatta a kabátját, matatott a táskájában, majd játszani kezdett a telefonján, s közben párszor jelzésértékkel benyomta a könyökét a bordáim közé.
Negyed órán át tartott a közös kínlódás, aztán mikor mindketten leszálltunk a végállomáson, búcsúzóul még egy megsemmisítő tekintetet lövellt felém.
Ahhoz kevés volt az affér, hogy elrontsa a napomat, de ahhoz pont elég, hogy szorongva, feszengve töltsek negyedórát a szabadidőmből, ez pedig luxus. Ilyenkor persze utólag mindig agyalok rajta, mit kellett volna tennem vagy mondanom, amivel egy kicsit kibillentem komfortos kis durrogásából az illetőt. Utólag azt üzenném neki, ha nem tudja feldolgozni idegenek jelenlétét, akkor inkább üljön autóba.
Ha mégis kénytelen tömegközlekedni, akkor egy pici jó hír azért van. Jön a tavasz, lekerülnek az emberekről a vastag kabátok, egy kicsit kevésbé lesz kényelmetlen a közös ülés. De persze ez is csak addig öröm, amíg nem ér hozzánk véletlenül valaki fedetlen, izzadt térdkalácsa. Na, az lesz csak az igazi botrány…
