Miért lettél művészettörténész?
Anyukám már egészen kicsi koromtól hurcolt múzeumokba, kiállításokra, ez gyerekkorom egyik alapvető élménye. Ő nyelvtanár, akinek egyébként művészettörténet és magyar szakos diplomája is van. Utolsó gimnáziumi éveimben döntöttem el, hogy én művészettörténettel fogok foglalkozni. Ehhez az út az ELTE orosz-francia szakán keresztül vezetett, és nagyon gyorsan kiderült számomra, hogy az orosz szak tömegképzését nem akarom végigcsinálni, ezért felvettem harmadik szaknak a művészettörténetet, és az első év végi rostán túljutva bekerültem. Akkoriban ez egy nagyon elit, és az egyik legnehezebb szak is volt egyben, nappali tagozaton mindössze négyen végeztünk abban az évben, amikor diplomáztam.
Az oroszt még elsőben leadtam, így végeztem francia–művészettörténet szakon. Három lehetséges verzió állt előttem: vagy kutatok, vagy maradok az egyetemen tanítani, vagy múzeumba megyek dolgozni. Én a Kiscelli Múzeumba kerültem, ahol 10 évig dolgoztam az építészeti tervtárban muzeológusként. Bár az ottani munkám nem volt különösebben izgalmas, mégis meleg szívvel gondolok vissza erre az időszakra, mert remek kollégáim voltak, intellektuális közegbe kerültem, meg tudtam írni a kisdoktori disszertációmat, és főleg ez alatt a tíz év alatt született meg a három gyerekem: Zsófi, Bori és Anna, akikkel otthon tudtam maradni a születésük után évekig. Nem biztos, hogy egy saját vállalkozás mellett ezt meg tudtam volna tenni.
Valami izgalmasabb munkára vágytál, ezért jöttél el a múzeumból?
Igen, és ez egy nagyon szerencsés döntés volt, egyben pedig halálugrás a mély vízbe. 1988 volt, a levegőben lógott a rendszerváltás, minden csupa izgalom és változás volt. A Műgyűjtők Galériájába mentem dolgozni, amely az első magángaléria volt itthon, és belekezdtem valami egészen másba, mint addig. Olyan izgalmas feladatra vágytam, ami nap mint nap más kihívás elé állít, és ahol emberek között lehetek. A galéria művészettörténészeként az volt a feladatom, hogy a behozott képeket elbíráljam, és megállapítsam az értéküket, valamint remek gyűjteményeket nézzek végig, és az eladásra ajánlott kvalitásos festményeket behozzam a galériába majd felkészítsem az aukcióra. Ebben viszont egyáltalán nem volt tapasztalatom, de szerencsére az egész műkereskedelem akkor volt kialakulóban, így lépésről lépésre bele tudtam tanulni, miközben persze sokszor szorongtam a feladatok láttán, de még így is élveztem minden percét. Akkoriban sokkal könnyebb volt jó képhez jutni, mint ma, szóval nagyon izgalmas időszak volt.
A Vörös Géza kép a katalógusban
Volt olyan kalandod, amire a mai napig emlékszel?
Hogyne, egyszer a XIV. kerületbe hívtak, hogy nézzek meg egy gyűjteményt. Nagyon elhanyagolt, düledező, félelmet keltő ház volt, nem éreztem magam biztonságban. Belépve egy házaspár fogadott, és sok teljesen érdektelen festményt mutatott. Már-már kezdett kínossá válni a dolog, mert mindenre azt mondtam, hogy nem, köszönöm, amikor véletlenül felnéztem a beázott, repedező plafonra, és megláttam a kincset! A háziak, hogy ne omoljon le a plafon, egy gyönyörű és izgalmas Vörös Géza képet szögeltek oda. Ez az 1929-ben festett kép, az Aszfaltozók volt, 26 ezer forintról indult az aukción, és végül 200 ezer forintért árvereztük el a tulajdonosok nagy ámulatára.
Az árverezést mikor tanultad meg?
A nyolcvanas években Magyarországon egy árverező volt, aki a BÁV-ban dolgozott. Mikor mi a Műgyűjtők Galériájában eldöntöttük, hogy árveréseket fogunk rendezni, a legnagyobb problémát az árverező személye jelentette, hogy ki legyen az? Volt szerencsénkre egy francia ügyfelünk, egy aukciósház tulajdonos, aki felajánlotta a segítségét, és az első pár árverésünkön én voltam a szinkrontolmácsa, elementáris élmény volt! Azt követően kimentem hozzá Franciaországba, és nagyon sokat tanultam tőle. Emlékszem, még a francia Elle Magazin is eljött Magyarországra, cikket írt arról, hogyan tanítja egy francia mester Kelet-Európát árverezni. Tőle tanultam a szakmát, és attól kezdve minden aukciót én vezettem az országban.
Elképesztő élmény levezényelni egy aukciót, ott állni a pulpituson, miközben mindenre figyelni kell, a képekre, a licitekre, amelyek 10%-kal emelkednek, és arra is, hogy az aukciónak meglegyen a kellő dinamikája. Lehet licitálni személyesen, interneten keresztül vagy akár telefonon, de érkezhet vételi megbízás is, amit be kell mondanom, ez egy komoly koncentrációt igénylő munka. Még mindig nagyon izgulok az árverések előtt, és mindig megfogadom, hogy ez lesz az utolsó, és soha többé, de mikor már ott állok a pulpituson, megnyugszom, és csak a feladatra koncentrálok. Ez egy akkora adrenalinbomba, amit lehetetlen lenne kihagyni. Egyetlen nőként és szinte egyetlen árverezőként dolgoztam a kilencvenes években. Mindenkit ismertem a hazai műkincs-kereskedelemben, a gyűjtőket és eladókat egyaránt, így ezzel a kapcsolati tőkével igazából nem volt nehéz önállósodni.
Férjével, Törő Istvánnal egy párt alkotnak az életben és a munkában
Mikor lettél önálló?
1993-ban nyitottam meg az első önálló galériámat, amely bejelentkezéses alapon működött. Közben meg folyamatosan árvereztem, rengeteg munkám volt. Sikeres voltam abban a férfiak uralta világban, és főleg egyedül el tudtam tartani a gyerekeimet. Aztán megismerkedtem Istvánnal, a mostani férjemmel, és 1997 óta közösen visszük az üzletet. Egy évre rá megtartottuk az első közös árverésünket, és azóta csak a saját aukcióinkat vezetem.
Van árverési rekordod?
Igen, a mi galériánk adta el 2012-ben 240 millió forintért Csontváry Kosztka Tivadar Traui tájkép naplemente idején című képét. A licit 80 millió forintról indult és 240 millióig emelkedett, mindnyájan nagyon büszkék vagyunk erre. Évente három árverést tartunk a Kongresszusi Központban, májusban, októberben és decemberben, és ez folyamatos felkészülést igényel. Össze kell gyűjteni, és fel kell dolgozni, ki kell kutatni a képeket, sokat pedig restauráltatni és keretezni kell, majd fotózni és megszerkeszteni a katalógust. Szóval minden képpel sok a tennivaló, amíg kalapács alá kerül.
Tudjátok előre melyik lesz a sikerdarab?
Általában igen, most májusban például lesz egy gyönyörű Szinyei Merse Pál-kép.
A májusi árverés sikerdarabja lehet
Sokszor panaszkodnak arra a házaspárok, hogy nehéz együtt élni és együtt is dolgozni. Nálatok ez hogyan működik?
A sikerünk közös, a férjemmel együtt hoztuk létre az aukciós házat, nagyon szerencsésen és jól kiegészítjük egymást, ő ugyanis remekül ért mindahhoz, amihez én nem. Kiváló üzletember és menedzser, a stratégiai döntések hozzá tartoznak. Mint ahogy a marketing és a PR is. Pontosan tudja, hogy mit jelent a gyűjtés, ő ugyanis szenvedélyes műgyűjtő, érméket és Zsolnay kerámiát gyűjt. A feladatokat beosztjuk, és megosztjuk, és senki nem szól bele a másik dolgába, abszolút tiszteletben tartjuk egymás döntéseit. Vannak ügyfelek, akik inkább velem, és vannak, akik Istvánnal szeretnek tárgyalni. Egymás nélkül nem tudnánk a galériát vezetni. Teljesen különböző karakterű emberek vagyunk, de ez nem baj, viszont óhatatlanul hazavisszük a munkát, és a reggelinél vagy a vacsoránál is gyakran beszélünk az aktuális ügyekről. A legkisebb lányom, Anna már hét éve dolgozik velünk, egyre nagyobb felelősséget kap, a fontos döntésekben is részt vesz.
Mellettem az utódom: Judit és Anna
Egy üzletasszonynak mindig csinosnak kell lennie, te hogyan tartod karban magad?
Hetente négyszer úszom, hétvégenként nordic walkingozom. A sport hihetetlenül kikapcsol, Anna lányom pedig kiválóan végzi a dolgát, így sok feladatot át tudok adni neki. Ez azért is fontos, mert az öt unokám mindegyikével szeretnék foglalkozni, ezért felosztottam a hét napjait: hétfő délutánonként a három nagy unokámért megyek az iskolába, és egészen estig együtt vagyunk, eszünk, iszunk, játszunk, tanulunk, azt csináljuk, amihez kedvünk van. Pénteken délelőttönként a legnagyobb lányom bébijével vagyok, akinek a megszületésénél is jelen voltam, délutánonként pedig Anna kisfiát hozom el a bölcsődéből. Hétvégenként gyakran főzök az egész családra, vagyis 13 emberre. Mivel imádok főzni, nem áldozat a családi ebéd, bár azért nagyon fárasztó tud lenni. A születésnapok is mindig nálunk vannak, és sokszor előfordul, hogy valamelyik unokámat még megkapjuk a hétvégén, mert a szülőknek programjuk akad. Nagyon szeretek velük lenni! Nyaralni és síelni is gyakran együtt utazik az egész család, fantasztikus érzés, hogy a gyerekeim szeretnek velünk lenni.
Anna már 7 éve dolgozik a galériában
Ha van egy kis szabadidőd, és nem sportolsz vagy unokázol, akkor mit csinálsz legszívesebben?
Nagyon szeretek olvasni, főként szépirodalmat, leginkább kortárs magyar és világirodalmat, de a klasszikusokat is szívesen olvasom újra. Aztán gasztronómiai folyóiratokat és szakácskönyveket lapozgatok, hogy legyen ötletem a családi ebédekhez. Sose főzök meg egy ételt pontosan a recept alapján, hanem variálom az olvasottakat. A terítésre nagyon nagy gondot fordítok, nem lehet az asztalon oda nem illő pohár, szalvéta, és az ásványvíznek is kancsóban kell lennie, nem pedig műanyag palackban. Ezen persze gyakran gúnyolódnak is a gyerekeim, és megpróbálnak egy-egy oda nem illő tányért csempészni az asztalra. A családi ebédeket az is nehezíti, hogy mindenki valamit nagyon nem eszik, vannak vegetáriánusok, vannak szárnyast, illetve disznóhúst nem evők, és van, aki viszont csak halat eszik. Nem könnyű összeállítani egy vasárnapi menüt…
A lányaid is örökölték a főzés iránti szenvedélyed?
Nem, de dolgozom az ügyön. Már készítettem nekik egy saját kiadású szakácskönyvet, amiben a kedvenc családi receptek vannak. Egyébként tudnak főzni, csak nem szoktak túl gyakran. Én hétévesen kezdtem el a konyhában forgolódni, mert nem volt otthon háztartás, ha meleget akartam enni, akkor főznöm kellett, amit egy szomszédunkban lakó hölgytől tanultam meg. 12-13 éves koromban már rendszeresen jártam a piacra vásárolni, és főztem.
Saját tervezésű Scheiber-csésze
