Néhány éve a magyar mozikat is megjárta az Utam az iskolába című dokumentumfilm, ami nálunk is akkora sikernek bizonyult, hogy voltak olyan mozik, melyeknek műsoráról még fél évvel a premier után sem lehetett kirobbantani. A filmben a világ különböző pontjain élő gyerekek sorsát követhettük nyomon, olyan gyerekekét, akik sokszor cudar időjárási körülmények között naponta több órát utaztak oda és vissza is, hogy eljuthassanak az iskolába, és legyen lehetőségük tanulni. Az Utam az iskolába emlékeztetett minket arra, hogy amik számunkra adottak, és szinte az orrunk elé teszik őket, azért sokan fáradtságot nem ismerve küzdenek nap mint nap. Pascal Plisson rendező a következő filmjében, a most a magyar mozikban is bemutatásra kerülő A nagy napomban sem hagyta el a témát. Ezúttal négy olyan gyerek életét követi nyomon, akik életük nagy kihívása előtt állnak: egy felvételi vizsga keretében kell biztosítaniuk a jövőjüket és egy jobb életet.
A nagy nap
Amikor arról faggatom a rendezőt, hogy honnan jött az ötlet, egy régi, nyolc évvel ezelőtti oroszországi utazását hozza fel inspirációként. “Egy szibériai vonaton találkoztam egy fiatal fiúval Szentpétervár felé, aki a zeneakadémia felvételijére érkezett a városba, és a faluja lakói spórolták össze a pénzt, hogy el tudjon utazni oda. Ez a felvételi meghallgatás az egész életét megváltoztatta, és ez a sztori inspirálta a gondolatot, hogy olyan gyerekekről készítsek filmet, akiknek van egy nagy napjuk az életükben, egy felvételi teszt vagy egy vizsga, ami megváltoztathat mindent.“ Ugyan ez egy régi történet Plisson életében, de amikor az Utam az iskolába sikere után a befektetők azzal keresték meg, hogy valamilyen formában készítenie kellene egy folytatást, ezt látta az egyetlen járható útnak. “Ugyanazokkal a gyerekekkel nem készíthettem újabb filmet, új szereplőkre és egy új fő témára volt szükségem, és ebből született meg A nagy napom.“
Pascal Plisson filmrendező – Fotó: Getty Images, Ernesto Ruscio
Négy ország, négy történet
Az Utam az iskolába sikeréhez az is hozzájárult, hogy javarészt európai szemmel egzotikus országokban játszódott, és nemcsak tanulságos történeteket mesélt el, hanem ezeket a sztorikat látványos képekben adta elő. Ha a játszótér az egész világ, nem lehet egyszerű játszópartnereket szerezni, és Pascal Plisson valóban megszenvedett a szereplőválogatással.
“Úgy kezdtem hozzá, hogy először a filmem főbb témáit választottam ki, és azokhoz kerestem egy megfelelő országot. Tudtam, hogy szeretnék bemutatni egy sportiskolai felvételit is, és mivel a kedvenc sportágam a boksz, így jött képbe Kuba, ahol ez a sport rendkívül népszerű a gyerekek és a felnőttek körében is. Indiát azért választottam, mert arrafelé nagy hagyománya van a matematikai versenyeknek, Ugandát pedig azért, mert egy fiatal ország, ahol sok gyerek szeretné kivenni a részét az állatvilág védelméből. Szerettem volna a cirkuszosok világát is bemutatni, és Mongóliában a cirkusz fontos része az emberek életének.”
Plissont sokszor meggyanúsították azzal, hogy azért választotta ezeket az országokat, mert színesek és jól mutatnak a vásznon, ám ő azzal védekezik, hogy ha ez lett volna a fő szempontja, akkor Ulánbátort biztosan kihagyja, mert az egy nagyon csúnya város. Szerinte a filmjeiben amúgy is a belső felvételek dominálnak, nem a külsők, abban pedig semmi bajt nem lát, hogy ha filmesként szép környezetet lát maga körül, akkor megörökíti azt.
Négy gyerek, négy sors
A filmben a 11 éves mongol Deegiit az artistafelvételire kísérhetjük el, a 11 éves kubai Albert egy sportiskolába felvételizik, a 15 éves indiai Nidhi a főiskolai előkészítőbe készül, míg a 19 éves, ugandai Tom egy vadőrvizsgát szeretne letenni. Mivel minden gyerekkel csak egy kevés időt tölthetett együtt a stáb a film koncepciója miatt, ezért nagyon fontos volt, hogy a megfelelő gyerekeket válasszák ki. Mielőtt Plisson elutazott volna az adott országba, beszervezett ott egy embert, hogy keressen neki alkalmasnak tűnő gyerekeket, és ő többnyire közülük választott, de ez sem minden esetben igaz. Kubában például a producere kiválasztott neki egy tucatnyi bokszoló gyereket, és ő talált is köztük két megfelelőt, ám még a hazautazása előtt elment egy bokszmeccsre, ahol meglátta a kis Albertet.
“Csodálatosan mozgott boksz közben, ráadásul ott volt ez a haverja, Roberto, aki egy igazi kis bohóc, és amikor beszélgetni kezdtem velük, szinte rögtön tudtam, hogy őket akarom, pedig ők nem is voltak ott a producerem által kiválasztott gyerekek között.”
A legnagyobb gondot nem a gyerekek okozták neki, hanem a családjuk. Hiába talált egy tökéletes gyereket, ha a családja nem volt elég együttműködő, akkor nem tudta használni. “Nem akartam a gyerekeket a környezetük és a családjuk nélkül mutatni, mert így nem lett volna teljes a kép. Ha a család nem volt együttműködő, akkor kénytelenek voltunk tovább keresni.”
A családok megpuhítására Plisson egy taktikát eszelt ki. Nem akart rájuk ijeszteni azzal, hogy rögtön rájuk rontott egy kamerás stábbal, hanem a forgatás előtt legalább 3-4 alkalommal meglátogatta őket az otthonukban. Sokszor velük étkezett, és legalább egy alkalommal náluk aludt. Ilyenkor csak ő volt ott és a tolmács, hogy flottul menjen köztük a kommunikáció. Ezek a látogatások elengedhetetlenek voltak ahhoz, hogy a bizalmukba fogadják, és a forgatás idején ebből ne lehessen gond.
Tervgazdálkodás egy dokumentumfilmben
Plisson a legnagyobb kockázatot azzal vállalta, hogy a dokumentumfilmes formából adódóan nem tudhatta előre a gyerekek vizsgáinak eredményét.
“Nem akartam olyan filmet, amiben négy sikert, vagy épp négy kudarcot mutatunk be, mert az úgy túl egyhangú lett volna. Szerencsére az élet a film szempontjából kellően változatos eredményeket hozott. Készültünk arra is, ha nem úgy alakultak a sztorik, ahogy reméltük. Volt két-három tartalék történet is a tarsolyunkban, de örülök, hogy azokat nem kellett leforgatnunk, mert nagyon megdobták volna a film költségvetését. Az Utam az iskolában esetében volt egy Ausztráliában felvett epizód, amit végül nem raktam be a kész filmbe. Nagyon fájt, hogy ki kellett hagynom egy gyereket, akivel sokat dolgoztunk, és örültem annak, hogy A nagy napom kapcsán nem kellett ilyen nehéz döntést hoznom.”
Plisson a gyerekekről szóló dokumentumfilmek után egy gyerekekről szóló fikciós játékfilmet tervez, de az alapot ezúttal is igaz történet adja. A fikció azért lett vonzó számára, mert így szabadabban dolgozhat, de itt sem gyerekszínészekkel, hanem indiai utcagyerekekkel forgat, szóval a realizmust azért teljesen nem hagyja el.
Vannak még dokumentumfilmes tervei is, melyek szintén a gyerekekkel és a tanulással kapcsolatosak, de mivel ezek még bőven fejlesztés alatt állnak, még nem akart részletesebben mesélni róluk.
